Az igazán nagy kérdés az, hogy vajon képesek vagyunk-e végleg lezárni.

Lezárni, befejezni, hátat fordítani, elengedni.

Mert az, hogy ez a korszak erről szól, nem jelenti azt, hogy ez automatikusan, tőlünk függetlenül meg is történik.

A megújulás meg olyan, hogy simán nélkülünk is végbe mehet. Várhatunk a csodára, hogy majd ugyan azzal a hozzáállással, ugyan azzal befektetett munkával, majd valahová teljesen máshova érkezünk meg. Ringathatjuk magunkat hamis ideológiák kényelmes, süppedő foteljében, hogy bővel elég egy kicsit manifesztálgatni, mert ezt olvastuk a Titok című könyvben, meg beleképzelni magunkat egy remélt végkimenetelbe, és az majd megérkezik.

Persze, megtehetjük. Senki nem fog szólni érte.

De az van, hogy most van itt az ideje a nagy lezárásoknak, befejezéseknek. Ahogy a nagy összegzéseknek is, vagyis ideje feltenni a kérdést, hogy mégis hova jutottunk önmagunkkal, és amit látunk, az tetszik-e vagy sem. Ideje kilépni a tompultság kényelmi zónájából, abból amikor szemen szedett módon hazudunk önmagunknak, és a felesleges ragaszkodásokból, a látszólagos jólétből, és az üres ábrándozások illúziójából.

A változás nem valami csoda eredménye. A folyamat ennyi: valamit lezárok, és valamit elkezdek.

Ehhez pedig tagadhatatlanul rengeteg erő kell. Tiszta szerencse, hogy épp kapóra jön nekünk egy Mars, amely teremtő fényszöget alkotva a Neptunusszal éppen ebben támogat bennünket. Azzal a Neptunusszal, amely akkor épp az asztrológiai tizenkettedik házban, a lezárások befejezések területén, a szintén lezárásokról, befejezésekről is ismert Halak jegyében időzik.

Még a vak is láthatja, hogy most minden össze állt.

Szóval eldönthetjük, hogy végleg hátat fordítunk-e annak, amiről már azért sejtjük, hogy időszerű lenne. Hiszen csakis azzal dolgozhatunk, amire tudatosak vagyunk, azzal viszont tagadhatatlanul érdemes. Pont ezért felesleges ostorozni magunkat a múlt okán, miszerint milyen kis balgák voltunk, hiszen mai fejjel már látjuk, hogy ott, és akkor szerepelhettünk volna jobban is. Igen. Mai fejjel. Amire akkor nem láttunk rá, azzal nem is kezdhettünk semmit sem.

No de akkor máris itt a következő kérdés, hogy most mi is, ami megmutatja magát, amivel kapcsolatban már azért van egy halvány elképzelés, hogy ideje lenne letenni, átalakítani, transzformálni. Mert ha már megnyílt rá a tudat, akkor a felelősség is ott van, és nincs kimagyarázás.

Persze, dönthetünk úgy is, hogy ráér az még. Nyugodtan kezdhetjük újra ugyan azokat a karmikus köröket, nem baj, ha a következő jobban fáj, nem baj ha kényelmetlenebb. Majd ráfogjuk valamire.

Ez az év egyértelműen jelezte számunkra egy korszak végét, ahol olyan minőségek, hozzáállások, élethelyzetek és karmikus körök futhatnak ki, melyeket túl régóta cipeltünk, és túl régóta fájt. A tizenkettedik házban ugyan is sokminden felgyűlik. Olyan dolgok, melyeket eddig, amikor alkalmunk adódott, nem volt bátorságunk, és lelki erőnk letenni. Ezek itt torlódnak, halmozódnak, és bizony nagy önmagunkba szállás szükséges ahhoz, hogy egyszer, egy adott ponton-például olyanon, mint a mostani-végre le is tegyük.

De most van erő, és lehetünk bátrak is, aztán jöjjön aminek jönnie kell.

Tehát most lezárhatunk.

Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Vagy…vihetjük tovább, és nyugodtan elkönyvelhetjük jövőre a karmikus „miezmámegint” időszakát.

Minden naivitásnak, minden halogatásnak szívás a vége.

A Szaturnusz maradéktalanul gondoskodott arról, hogy megtanuljuk a leckét. Elég dolgot, élményt hozott vissza ahhoz az elmúlt időszakokban, hogy tudjuk, mit kell végre teljesen másképp csinálni.

Ez a már megint a vizsga ideje.

Ami abból áll, hogy letegyük az egyéni kis hülyeségeket, hogy megszabadulhassunk attól, amit koloncként nevezünk meg az életünkben.

Fenének sem kell. Ugye?

De mivel tudjuk jól, hogy semmi nem vész el, csak átalakul, ugyan ezt az energiát betehetjük abba, amivel szárnyalunk, aminek ha valóban felülünk a hátára, elrepít minket abba csodaországba, ahol igazán önmagunk lehetünk, ahol nem kérdés az önmegvalósítás, és ahol már a saját, jól felismert, és kitapasztalt erőnkkel teremthetjük meg az emelkedettebb valóságot.

Méghozzá itt és most, ebben az életben.

Pintér Erzsébet