A leggonoszabb az egész világon!

Míg a többi gyerek csokoládét majszolhatott reggelire, addig mi müzlit vagy pirítóst és lágy tojást kaptunk Míg mások az iskolai szünetekben üdítőt ittak vagy egy szelet csokoládét kaptak be, nekünk az otthonról vitt szendvicset kellett megennünk.

És – biztosan sejted már – vacsorára sem ehettünk azt, amit más gyereknek megengedtek a szüleik.

Édesanyám mindig pontosan tudni akarta, merre járunk. Tudni akarta azt is, kik a barátaink és mit játszunk velük. Ha azt mondtuk, hogy szeretnénk elmenni egy órára, akkor ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb egy óra múlva valóban otthon legyünk. Néha repültünk hazafelé, mintha fogságból szabadulnánk!

Anyunak volt mersze ahhoz is, hogy a gyermekmunka elleni törvényt megszegje: mosogattunk, ágyaztunk, főzni tanultunk; porszívóztunk, kimostuk a ruháinkat és még sok ehhez hasonló szörnyűséges dolgot is tettünk. Lehet, hogy anyánk éjszakánként direkt virrasztott, hogy újabb és újabb feladatokon törje a fejét?

Anya ragaszkodott hozzá, hogy mindig az igazat, csakis a színtiszta igazat mondjuk.

Amikor serdülők lettünk, szinte olvasott a gondolatainkban. Ez valóban nehéz időszak volt! Anya sosem engedte, hogy a barátaink – ha el akartak kérni bennünket – egyszerűen csak az utcán ácsorogjanak. Oda kellett jönniük az ajtónkhoz, hogy láthassa őket! Míg mások 12-13 évesen elmehettek a barátaikkal, nekünk várnunk kellett, míg betöltjük a tizenhatot!

Anya miatt sok élményről maradtunk le, amit más gyerekek, fiatalok átéltek. Egyikünket sem kapták rajta bolti lopáson vagy garázdaságon, egyikünk sem kötött ki ilyesmi miatt az őrszobán. Ezért egyedül anyánkat okolhatjuk!

Időközben mindannyian elhagytuk már a szülői házat. Képzett, jóravaló felnőttekké váltunk, Isten útmutatása szerint éljük az életünket. És azon fáradozunk, hogy épp olyan „gonosz, aljas” szülők legyünk, mint amilyen édesanyánk volt.

Vélhetően ez hiányzik a mai világból: kevesen vannak „gonosz” anyukák! Ha majd egy nap a gyermekeim elég idősek lesznek, hogy megérthessék, mi motiválja a szülőket, akkor ezt mondom nekik:

„Annyira szerettelek, hogy mindig tudni akartam, kivel és hová mész, és mikorra fogsz hazaérni.

Annyira szerettelek, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját zsebpénzedből spórold össze a biciklid árát, pedig megengedhettük volna magunknak, hogy megvegyük neked.

Annyira szerettelek, hogy szótlanul kivártam, míg magadtól jössz rá, hogy a legújabb „legjobb barátod” nem jellemes ember.

Annyira szerettelek, hogy az elcsent rágógumival visszaküldtelek a boltba. Az eladónak meg kellett mondanod: ezt tegnap loptam és most szeretném kifizetni.

Annyira szerettelek, hogy kivártam a két óra hosszat, míg a szobádat kitakarítod – pedig én negyed óra alatt elvégezhettem volna.

Annyira szerettelek, hogy megengedtem neked, hogy láthasd haragomat, csalódásaimat, könnyeimet. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a szüleik nem tökéletesek.

Annyira szerettelek, hogy magadnak kellett tetteid következményét elviselned, még ha a büntetésbe az én szívem is majd’ beleszakadt.

És annyira szerettelek, hogy, ha kellett, a NEM-et mondtam, mikor tudtam, hogy haragudni fogsz rám érte. Ezek voltak a legnehezebb harcaim . Örülök, hogy mégis kitartottam, mert ezáltal te nyertél igazán.”

Ha majd egy nap a te gyerekeid is elég idősek lesznek, hogy megértsék, mi motiválja a szülőket, akkor te is elmondhatod nekik, hogy…

Szerző: ismeretlen

Megerősítés: Van az életben néhány olyan időszak, amikor nem kell erőlködni a dolgok változtatásán.

Csak észrevenni, hogy valami odabent csendesen a helyére kerül.

Most pontosan egy ilyen idő minősége érkezik el hozzánk.

A Jupiter a Rákban jár, a Szaturnusz pedig a Halakban, és ők ketten most segítően kapcsolódnak egymáshoz.

Ez a két bolygó az asztrológiában nem véletlenül viseli a „sorsbolygó” nevet.

Nem a hangulatainkat mozgatják, hanem azokat a nagy, belső korszakváltásokat, amelyek után más emberként folytatjuk az utunkat.

A Jupiter a tágulás, a hit, az „ide akarok nőni tovább” érzése.

A Szaturnusz az érés, a felelősség, a „megállok a saját lábamon” bizonyossága.

Most pedig ez a két erő, egyébként ritkán, de ugyanabba az irányba mutat.

Mintha a Lélek kapna egy halk, de egyértelmű terelést:

Amit most belül rendbe teszel, az évekre meghálálja magát.

A Rák és a Halak vízenergiája most nem sodor.

inkább megnyit, puhít, és észrevétlenül felszabadít valamit, amit talán túl régóta tartasz görcsben.

A Jupiter arra hív, hogy végre nagyobbra nyisd a szívedet ott, ahol eddig óvatos voltál.

A Szaturnusz pedig melléd áll, és megtart abban, hogy ez a nyitás ne széthullást jelentsen, hanem egy belső erősödést

Ez a támogató trigon nem harsány.

Nem kér radikális fordulatot, és nem is dönt össze semmit.

Egyszerűen csak segít meglátni, hol érhet be valami régi vágy, milyen döntésben értéll meg, és mi az, amit most tiszta lelkiismerettel vállalhatsz.

Ez a fajta támogatás ritkán adatik. Nem tol, nem vonszol, csak kinyit egy ajtót benned.

Ha most úgy érzed, hogy könnyebb megérteni önmagad, hogy tisztábban látod, mi az, amiben végre stabil akarsz lenni, vagy hogy lassan visszatér az életbe vetett bizalom, akkor pontosan ezt az energiát éled.

A Jupiter megmutatja a távlatot, a Szaturnusz meghúzza a kontúrt, és a kettő együtt olyan, mintha a sors most egyszer kivételesen nem próbára tenne, hanem támogatna.

Érdemes ilyenkor odafigyelni:

miben váltál bölcsebbé az elmúlt hónapokban?

Mi az, amit végre belül is elbírsz?

És hol érzed azt, hogy valami megérkezett benned?

Most csendes, mély és lassú áramlásban épül, ami a következő éveid alapja lehet.

Engedd, hogy formáljon.

Nem fájdalomból. Hanem érettségből.

Sándor Péter asztrológus

Megerősített áldás: Úgy tűnik manapság, semmi nem érdemel időt és türelmet – még a szeretetkapcsolatok sem.

Nem állunk készen, és senki nem tanított meg az egészséges áldozathozatalra, saját és mások határainak tiszteletére, az erőszakmentességre, a jó önérvényesítésre, vagy kompromisszumkészségre.

Nem fektetünk energiát és időt valós emberi kapcsolatainkba, az építő vitákba, a konfliktusok feloldásába, nem hagyjuk, hogy a szeretet, a kötődés, és más emberi képességek és érzések fejlődjenek, növekedjenek és virágba boruljanak, inkább lemondunk azokról idő előtt.

Szabadidőpartnert keresünk, pillanatnyi izgalmat, borzongást várunk el, de nem hosszú távú megértést a legmélyebb csendjeinkben, nem köteleződünk el, nem beszélünk többes számban és nem álmodunk jövőképet. Az idő múlásával megszűnik a kezdeti eufória, oszlik a rózsaszín köd, kínos csendek jönnek, elfojtott feszültség és mondvacsinált indokok a szakításra. Szomorúan realizáljuk, hogy senki nem készített fel erre a „földhözragadtságra”, ezért menni kell, tovább állni, venni a motyót, új opciót felkutatni.

Felnőtt emberi kapcsolataink gyakran csak lazák, felszínesek, és egyre inkább nyomaszt a felismerés, hogy az érdek, az érzelemmentesség, a sekélyesség, a felszínesség megszállta ezt a kort, és az őszinteség, a tiszta érzelem csak ritka madár. Az emberi kapcsolatok illékony érdekkötelékek lettek, a szerelmek csupán ideiglenes, sebgyógyító ámokfutások, aztán, ha egyikünk őszintén megnyitja a szívét, nem az építő viták jönnek, hanem kezdődik a héjanász, a drámai összeveszések és nagy kibékülések, a se veled, se nélküled viszonyok, melyekbe valamiért, elhagyatottságunk fájdalmában mégis beleragadunk.

Már az induló kapcsolatokban is az őszinte, tiszta, világos szavak hiányoznak leginkább. Ne bújjon meg a kétség, minden egyes találkozásban. Ne legyünk egymásnak sebgyógyító, időrabló, vagy önbizalom-izmosító megállóhelyek, ahonnan bármikor továbbléphetünk egy másik, ígéretesebb opció kedvéért.

Ideje lenne végre álarcok nélkül, szelíden, de határozottan kimondani, amire vágyunk, amit keresünk, és nem azon aggódni, hogy a másik majd hanyatt-homlok menekül az érzelemlavina elől. Aki ugyanazt vágyja és igényli, aki elkötelezettségre, társra, otthonra vágyik, az nem fog megriadni az őszinteségtől.

Egy érett, kiteljesedett szerelemben tökéletlen önmagunkat helyezzük egymás szívébe. És eldöntjük, megfogadjuk, hogy valami nagyobbat, lélekben gazdagabbat hozunk létre annál, mint akik egyedül, egymás nélkül vagyunk. K.E.