Karmatörés idején: régmúlt sebek fájdalmai visszaköszönnek!

S, ami azt jelenti: újra felszínre kerülnek olyan lelki sérülések, amik akkor nem kerültek feldolgozásra.

A lelki traumák feldolgozása nemcsak abból áll, hogy szembesítjük magunkat a régi helyzettel, hanem abból is, fájdalommal amit okozott felelevenítjük, nem azért mert szuicidálnánk (önszenvedés), hanem pontosan azért hogy már ne legyen rajtunk, amint rájövünk erre semmi szükségünk, úgy az elmarad, eltűnk, tova száll. Már nem fáj, nem emészt, amint ezt a pontot elérjük, a betegség és a következménye elillan. Amint az okot is tudjuk és már nem sajgó lelki sebként tekintünk rá, amit titkolni kell, mert ami nincs az nem fáj, vagy amiről nem veszünk tudomást az nem érint meg érzelmileg. Szóval ezzel felszínre hoztuk, fájdalmas ugyan, de vége lesz, mint egy rossz álomnak, hirtelen és végérvényesen.

A karmikus leckék abból is állnak, amit tanított felszívódott bennünk, mert ha megtanultuk a leckét, akár fájdalom mellett is, úgy sokkal gyorsabban épül be a tudatba, az érzelmi oldalba, és végül testi-fizikai oldalunk könnyedebb, fáradhatatlanná válik. Nem lesznek kg-os súlyok amit cipelni kell, sajgó ízületek, fájó-sajgó fej, vagy karok – lábak elnehezedése sem érzékelhető már többé. Felszabadulást és könnyed, tiszta energiák – ami pozitív – kerülnek felszínre, és jutnak el a szellemedig. A karma bevégezte küldetését. Nem tér vissza, mert nincs miért, nincs mibe belekapaszkodnia. S, nincs mibe szerte ágaznia (bonyodalmakat okozva), hogy aztán az fájjon, főként érzelmileg.

A karmatörés arra jó, hogy megoldjuk azt a bizonyos feladatot- megfejlődjük azt, hogy már arra ne legyen szükségünk.

Ne fájjon, és ne tasszítson a mélybe lelkiekben.

Sokkal inkább ragaszkodjunk a jóhoz, a szárnyaláshoz, a könnyed, pozitív nem lehúzó energiákhoz.

Megerősítő áldás: Semmi sem az, aminek látszik…

A világban semmi sem az, aminek látszik. Nem azért, mert valaki mindent el akar rejteni előlünk, hanem mert mi magunk vagyunk, akik nem akarjuk látni, mi van valójában előttünk. Az ember tragédiája nem az, hogy becsapják, hanem hogy önként csapja be önmagát. A legtöbben nem is a hazugságoktól félnek, hanem az igazságtól, ami után már nem lehet ugyanúgy élni tovább.

A modern kor legnagyobb vívmánya nem a technológia, hanem az önáltatás kifinomított művészete. Mindenki a „saját igazságát” hirdeti, miközben elfelejti, hogy az igazság nem szubjektív, csak a nézőpont az. A tisztánlátás, amire oly sokan hivatkoznak, nem adottság, hanem fegyelem. Aki valóban látni akar, annak előbb le kell vetkőznie az önigazolásait, a kényelmes hazugságait, és szembe kell néznie a rideg ténnyel: hogy a világ pont annyira torz, amennyire mi torzítjuk magunkban a képet róla.

A legtöbben nem az igazságot keresik, hanem a megnyugtató illúziókat. Azokat a magyarázatokat, amelyek nem kényszerítik őket változásra. A hatalom, bármilyen formában is jelenjen meg, mindig is ezt használta ki: az emberek hajlandóságát arra, hogy önként hunyják be a szemüket. Mert egy elaltatott nép nem lázad, csak félálomban morog.

A világban tehát nem az a legnagyobb hazugság, amit a politikus, a reklám, vagy a média mond. Hanem az, amit magunknak suttogunk: hogy „minden rendben van, nincs mit látni”.

A tisztánlátás nem misztikus képesség, hanem bátorság. Az igazság ugyanis nem fényes trónon ül, hanem ott bujkál a homályban, ahová senki sem akar benézni.

És amíg mi magunk is félünk attól, hogy mit találnánk ott, addig a világ pontosan olyan marad, amilyennek látni szeretnénk, nem amilyen valójában…

Forrás EngimaZoli