A TeliHold felfedte előttünk, mi rejlik a mélyünkben, még magunk elől is elrejtve.

 

 

Lehet félelem, régi minta, de Szívből jövő igazság is. Most, a fogyó Hold ideje megadja a lehetőséget, hogy elengedjük a nehezet, az igazságtól visszatartó falakat.

Az elengedés azonban ritkán könnyű..

Elménk sokszor úgy kapaszkodik a régi történetekbe, mint fuldokló ember az uszadékfába. Azért van ez így, mert az „ismerős” mindig biztonságosabbnak tűnik, mint az „ismeretlen”. Inkább ragaszkodunk a fájdalomhoz, amit már jól ismerünk, mintsem hogy belelépjünk az ürességbe, ahol még nem tudjuk, mi vár ránk.

Az elengedés előtt szembesülnünk kell a félelemmel, vagy a hozzá kapcsolódó nehéz érzésekkel. Ráébreszt, hogy mi a lakat. Mi a ragaszkodás. Hogy valójában nem is ahhoz a „dologhoz/személyhez/stb” ragaszkodunk igazán, hanem ahhoz a biztonság-illúzióhoz, amit az látszólag adott nekünk.

Csak ez után nyílhat tere az elengedésnek. Amikor felfedezzük a kapaszkodó kezünket s azt, hogy választhatunk mást. Nem tudunk újat teremteni, újat megfogni, míg a kezünk foglalt. Csak amikor elengedjük a ragaszkodást, akkor válik szabaddá a tenyerünk, hogy valami mást, tisztábbat, valami valósabbat fogadhassunk be.

Szembenézünk és beismerjük, hogy valamihez ragaszkodunk, még ha fáj is.

Megengedjük, hogy leessen rólunk, mint a lehulló falevél. Nem kell erővel tépni, elég, ha nem szorítom magamhoz többé.

Átadjuk magunkat, s megtanulunk bízni abban, hogy amit elengedünk, az a Létezés áramlatában új formát ölt. Helyet ad valami tisztábbnak, valami igazabbnak.

Ami a Tiéd, az sosem szakad el Tőled. Lehet, hogy rejtve van, lehet, hogy mást tartasz még a helyén – de ott van Benned az esszenciája.

Hiszen minden Belőled születik. S ha fáj is, hidd el, nem vagy egyedül!

Molnár Ádám

Megerősítő történet:

Azt mondják, vannak nők, akik „letörik a férfiak szárnyát.”

Egy férfi meg volt győződve arról, hogy a felesége pokollá tette az életét. Erre azonban nem magától jött rá — egy szakember ébresztette rá.

Ha csak fél órát késett, a felesége már hívta. A filmeket és a könyveket mindig ő választotta. Rábeszélte, hogy járjon edzőterembe, csak egészséges ételeket főzött, és elérte, hogy leszokjon a dohányzásról. A barátaival való találkozókat sem nézte jó szemmel, mert ők ittak, és ezt nem fogadta el.

A férfi ezt megalázásnak érezte. A beszélgetés után azt gondolta: „Tíz évig éltem pokolban. Ő elvette a szabadságomat.“ Ezért mindent dacból kezdett tenni, ismételgetve, hogy a felesége „eltörte a szárnyait“. Még azon is gondolkodott, hogy külön éljen, amit a szakember is támogatott.

Megkérdeztem:

— „Mid volt, amikor megházasodtatok?“

Azt felelte:

— „Semmi. Se autó, se lakás. Azt mondta, szerelemből ment hozzám. Most már azt hiszem, direkt választott egy vesztest, hogy irányíthassa.“

Ismét megkérdeztem:

— „És most mid van?“

Felsorolta: jó autó, lakás, vidéki ház, saját cég, kis üzem, első osztályos fia és még egy hómobil is, amivel hétvégén a családdal kirándulnak. Ezen felül egészség, család és megbecsülés.

Akkor semmije sem volt. Most mindene megvan — stabilitás, egészség, család, tisztelet. És mindezt a házasság alatt szerezte, az állítólagos „zsarnok“ mellett. Valóban eltörte a szárnyait?

Azért hívja, mert aggódik. Azért főz egészségesen, mert szereti. Talán néha túl sok a figyelme. De mielőtt hibáztatnád a nőt, hogy elvette a szabadságodat, nézd meg, mit kaptál tőle.

A férfi elgondolkodott, majd azt mondta: „Szeretem a feleségemet. Szeretem a fiamat.

A barátaim közül szinte senki sem maradt — egyesek alkoholisták lettek, mások börtönben vannak. A feleségem finomakat főz. Dohányozni már nem is kívánok. Otthon jó. Nagyon jó. Mit csinálnék nélküle?“

És hozzátette: „Túlzás volt a szárnyakkal. Soha nem is voltak. Most vannak. A feleségem és a fiam.“

Ezután határozottan hazament.

A felesége addigra már kétszer hívta.

Mennyire egészséges a belső gyermeked?

Ha végeztél már belső gyermek-gyakorlatot, meditációt, akkor felfedezheted, hogy milyen sérüléseket hordozol magadban a gyermekkorod óta. Ez az első lépés a gyógyulás felé.

A második lépés az, hogy a felnőtt éneddel megadod neki azt a törődést, figyelmet, védelmet, szeretetet, fontosságot, amit gyermekként nem kaptál meg. Ez keserű pirula lehet, mert felmerül benned a kérdés: “Miért nekem kell megadni magamnak mindazt, amit a szüleim, gondviselőim elmulasztottak?” De ez a felnőtté érés útja.

Mindaddig, amíg másokat hibáztatsz a saját boldogtalanságodért, kiszolgáltatott helyzetben maradsz, és nem marad más eszköz a kezedben, mint az, hogy sértődötten hibáztatod a világot, és “visszabántasz” másokat, vagy kuncsorogsz az oly erősen hiányzó szeretetért. Ezzel kiszolgáltatott helyzetben tartod magadat, és nem férsz hozzá a belső erőforrásaidhoz, melyekkel csodákat teremthetsz. A harmadik lépés az, amikor elkezd gyógyulni a belső gyermeked, és megtanít téged arra, hogy újra higgy a régen eltemetett álmaidban, és megtaláld magadban az erőt ahhoz, hogy életre álmodd azt, amivel születtél. A gyógyult belső gyermek kíváncsi, játékos, felszabadult, és bízik az életben.

Ez vagy te, mindez benned van, és elő tudod hozni, ha kiszabadítod a lelkedet a traumák nyomasztó hatása alól.

A szerelem a bizonyosság érzése, amikor ráébredsz, hogy a másik feled nélkül nem tudsz, és nem is akarsz élni.

Amikor találkozol valakivel, és a szíved kiugrik a helyéről. Fürödni akarsz a tekintetében, és elolvadni a szeretetében. Az érintése, az illata, a hangja, a nevetése után sóvárogsz, és minden percet vele akarsz tölteni. Aggódsz érte, ha nincs veled, és ha baja esik… nos, abba te is belehalsz.

Megerősítő áldás:

 

Olykor képtelenek vagyunk elengedni olyan embereket az életünkből, akikről valahol mélyen jól tudjuk, igazából nem is jó nekünk, ha benne vannak. S, amint visszakerülnek, már el is felejtjük, miért is ragaszkodtunk hozzájuk annyira.

Csak zavart hoznak, rossz érzéseket, és bizonytalanságot keltenek bennünk, csak rombolnak! És mi hagyjuk, hogy romboljanak.

Minél határozatlanabbak vagyunk az életben, minél bizonytalanabbak abban, hogy merre haladunk, mik a céljaink, mit érdemlünk, kik vagyunk, annál könnyebben ragadhatunk rossz kapcsolatokban, rossz helyeken, rossz időben, és érezhetjük rosszul magunkat a bőrünkben. Annál többen billenthetnek ki minket az egyensúlyunkból.

Mert az, aki tisztában van azzal, hogy mennyit ér, az könnyebben mond búcsút azoknak, akik nem érdemesek a szeretetére, a szerelmére. Az, aki erős, nem elégszik meg a gyötrelemmel, mert tud elengedni, s mert tudja valami új vár rá.

Mármarosi Melinda – párkapcsolati szakértő

Megerősítő Tanmese: 2005 körül a királynő és személyi testőre, Dick Griffin egy délután kettesben sétáltak a skót királyi kastély, Balmoral környéki hegyekben.

Két turista jött szembe velük, és beszélgetésbe elegyedtek. Griffin így emlékszik:

Két túrázó közeledett, és a királynő mindig megállt, hogy köszönjön.

Két amerikai voltak, akik éppen kiránduláson jártak.

Már az elején látszott, hogy nem ismerték fel a királynőt, ami persze nem volt gond.

Az amerikai férfi elmesélte, honnan jöttek, merre jártak, és hová mennek még Nagy-Britanniában.

Aztán megkérdezte Őfelségét: ‘És Ön hol lakik?’

A királynő így felelt: ‘Nos, Londonban élek, de van egy nyaralóm a hegy túloldalán.’

A férfi tovább érdeklődött: ‘Mióta jár ide?’

Mire Őfelsége: ‘Kislány korom óta, vagyis már több mint 80 éve.’

Ekkor a férfi elgondolkodott, majd így szólt: ‘Ha már több mint 80 éve ide jár, biztosan találkozott már a királynővel!’

A királynő villámgyorsan rávágta: ‘Én nem, de Dick itt rendszeresen találkozik vele.’

A férfi ezután Griffint kezdte faggatni, milyen is a királynő valójában. Griffin viccesen így felelt: ‘Ó, néha nagyon zsémbes tud lenni, de nagyszerű a humora.’

Erre a túrázó odament hozzá, átkarolta a vállát, és mielőtt bárki észbe kapott volna, a fényképezőgépet a királynő kezébe nyomta: ‘Lefényképezné rólunk?’

Így a királynő készített róluk egy fotót. Aztán helyet cseréltek, és Griffin lefényképezte a turistákat a királynővel.

Egy szóval sem árulták el, ki volt valójában a „kedves hölgy a hegyekben”, csak intettek és elköszöntek.

Ezután a királynő Griffinéhez fordult:

‘Bár ott lehetnék, amikor megmutatja a képeket az amerikai barátainak, és valaki végre elárulja neki, ki is volt az a hölgy a fotón.’