Kevés férfi választ maga mellé igazán tartalmas nőt.

A felszínes, csupán külsőségekre építő nők kevesebb gondot okoznak, könnyebben irányíthatók.

Az igazi nő azonban beszélgetéseket, valódi eszmecserét keres. Intimitást teremt, tisztában van önmagával, ismeri határait és erősségeit. Megveti a sekélyességet és a közönségességet. Nem akar mindenkinek megfelelni, nem elégszik meg a kevéssel, hanem kutat, keres. Tudja, hogy valódi értéke nem a külsejében, hanem a szíve állhatatosságában rejlik.

Az ilyen nők olyanok, mint a hurrikánok – semmi sem állítja meg őket. Szégyenérzet nélkül nevetnek és sírnak, s ha úgy tartja kedvük, leülnek a földre, vagy mezítláb járnak, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Nem rettennek meg a kihívásoktól, ha azok szívük igazságához vezetnek, sem a szenvedéstől, ha az eszményeiket szolgálja. Nem vezetőt keresnek, akit követhetnek, és nem gyermeket, akit meg kell menteniük – hanem társat, akivel együtt járhatják az utat.

Nekünk, nőknek mindig emlékeznünk kell arra, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek. Nem szabad félnünk megmutatni értelmünket, sem attól, hogy éjjel a csillagok között időzzünk, az égbolt erkélyének támaszkodva.

Nőnek lenni önmagában varázslat: bátor kaland, kihívás, amely soha nem válik unalmassá.”

Oriana Fallaci

Megerősítő áldás:

Fogd a tollaid, leveleid és csontjaid. Add hozzá gyökereidhez, köveidhez. Keverd össze őket a méhed üstjében. Táncolj az esőre, és ezt is add hozzá.

Eljött a te időd, minden szívverésed csengi: Emlékezz Boszorkány, emlékezz. Ismered az utat, ismered a dalt. Egész életeden ezen az úton jártál. Dobdobogás, szívdobbanás

Mind, ki előtted járt, szereti zengeni. Minden évszak fordulóval, holddal Minden keveréssel az üstödben

Kántálod a szavakat, dúdolod a dallamot: Emlékezz Boszorkány, emlékezz. A csillagok fent vannak, a lábad csupasz. A karjaid a levegőbe emelkednek. Senki nem mondta meg, mit kell tenned. Tanmese: a valódi összetartásról és szeretetről.

Anton zsidó származású volt, és Németország egyik leghíresebb pékségének tulajdonosaként vált ismertté. Amikor megkérdezték tőle, hogyan élte túl a holokauszt borzalmait, mindig elmesélte ezt a történetet:

Tudod, miért vagyok még ma is életben? Amikor fiatal kamasz voltam, a nácik felszállítottak minket egy Auschwitzba tartó vonatra. Egész nap étlen-szomjan, meleg ruha nélkül utaztunk. Kint sűrűn hullott a hó, a hideg elviselhetetlen volt. A halál ott ólálkodott a vagon minden sarkában.

Mellettem egy idős ember ült, reszketve, didergőn, a fagyhalál szélén. Én magam is majd megdermedtem, mégis újra és újra megfogtam a kezét, dörzsöltem az arcát, a lábát. Egész éjjel átölelve tartottam, beszéltem hozzá, biztattam, hogy ne adja fel. Amikor felkelt a nap, szívszorító látvány fogadott: mindenki más megfagyott a vagonban. Egyedül mi ketten maradtunk életben – ő és én.

Ő azért élte túl, mert én melegítettem. Én pedig azért, mert őt életben tartottam.”* Ánton mindig így vonta le a tanulságot:

„A túlélés titka, hogy felmelegítsük mások szívét. Amikor meleget adsz, visszakapod. Ha segítesz valakinek élni… önmagadat is élteted.”

Ismerted az utat, az Út ismer téged. Szóval engedd el. Engedd le. Szív, vér és csontok a földre: Emlékezz Boszorkány, emlékezz.