Valami, amit nem kell tökéletesíteni, nem kell javítani, nem kell formálni.

Ez az, aki te vagy.

A sebeid nem szégyenfoltok.

 

Mindegyik mesél egy darabot a történetedből: arról, hogy honnan jöttél,
milyen utakon jártál, és hogyan maradtál állva akkor is, amikor az élet térdre akart kényszeríteni.

 

 

A törékenységed nem gyengeség – hanem egy nyitott kapu, amin keresztül látszik az emberséged.

 

Olyan sokáig tanítanak minket arra,
hogy változnunk kell ahhoz, hogy szeressenek.
Mosolyogni, amikor sírnánk.
Erőset mutatni, amikor belül darabokra hullunk.
Olyan szerepeket felvenni, amik mögött lassan mi magunk is eltűnünk.

 

De az igazság ennél sokkal egyszerűbb:
nem neked kell alkalmazkodnod, hogy beleférj a világ formáiba.
Nem kell bizonyítanod, hogy elég vagy.

 

Nem kell kisebbnek lenned, vagy éppen nagyobbnak annál, ami igazán vagy.
Aki igazán lát, az nem a kinézetedben keres értelmet,
hanem a tekinteted mélyén, a csendjeid mögött,
a szavaid közti szünetben.

 

Ő észreveszi a redőkben a szépséget,
a repedésekben a fényt.
És amikor találkozol egy ilyen szemmel,
egy ilyen térrel, ahol tényleg látnak –
minden, amit addig „túl soknak” vagy „nem elégnek” hittél,
eltűnik.

Egyszerűen csak otthon leszel önmagadban.
Mert mindig is egész voltál.
Mert mindig is pont így voltál tökéletes.

 

Megerősítés Elfáradtál, Elfáradtam.

Hibáztam,
Hibáztál.
Engem okolsz, Én meg magamat.
Téged okollak, Te meg magadat.

Sötét van. Messze a hajnal.
Együtt vártuk, De már
A fény Helyett, Csak a sötétet látjuk.

Nem keressük, nem kutatjuk,
Mert itt, És most,
Te meg én, megálltunk.
Katalin Natália