Vannak helyzetek, emberek amiket, akiket időközönként el kell engednünk.

El kell engedni, hogy jobban már ne tudjon fájni. Mert ilyenkor fáj, mert már nem valódi. Nem valódi a pillanat, a figyelem, az érintés, az érzés, a szeretet.

 

Csak eljátszod…mert megszoktad. Mert jobb eljátszani, mint elveszíteni. Többet ér a hamis, mint az, amibe kerül a valódi. Ragaszkodunk. Először azt gondoljuk, hogy a másikhoz vagy a szituációhoz, de aztán ráébredünk, hogy tulajdonképpen az illúzióhoz. Ahhoz az illúzióhoz, amit magunknak teremtettünk. Megteremtettük ezt a valótlan érzést, mert ez is több, mint a semmi. Vele, a másikkal is jobb, mint egyedül lenni.

 

Feladjuk önmagunkat egy valótlan érzésért, helyzetért. Ezt tesszük, mert az gondoljuk, talán mindenki más is ezt teszi.

 

Aztán egyszer csak elérkezik az a pont, amikor benned valami megváltozik, valami mindezt megelégeli. Ilyenkor kinyílik benned valami, és olyan dolgokat látsz meg, ami talán nem is emberi. Bepillantást nyerhetünk egy olyan valóságba, ami Isteni.

 

 

Érzed, hogy ez is hozzád tartozik, valamiért mégis távoli. Ahhoz, hogy ide megérkezhess, valóban meg kell érkezni. Ide nem lehet a szokásos módon belépni, itt le kell térdelni. Le kell térdelni és fölfelé kell nézni. El kell engedni az emberit, hogy befogadhassuk az Istenit. Oda kell adni mindent, ami nem hozzánk, nem a valódi önmagunkhoz tartozik. Most meg kell értenünk, hogy miért kell ezt tenni, és aztán el kell engedni. Elengedni, hogy mehessen, és helyébe új jöhessen. Most nem kell megállni, nem kell körülnézni, másokkal foglalkozni, problémákat megoldani, segíteni…most egyszerűen tovább kell menni.

 

 

 

Tovább kell menni, hogy magaddal lehess, hogy megérkezhess önmagad belső csendjébe, szentélyébe. Ide csak halkan, apró léptekkel, mezítláb lehet belépni. Szentélyed belső csendjében természetesen Létezel.

Megnyugvást érezhetsz, érezheted, hogy megérkeztél végre. Egyenletesen lélegzel, szíved megpihen. Térdre borulva kezeidet imára kulcsolhatod, és beszélhetsz…elmondhatod Istennek, hogy mennyire fáj neked. Az összes fájdalmadat megoszthatod most vele.
Elmondhatod, hogy itt, ezen a ponton te nem tudsz már többet többet tenni, elengeded… Miközben ezt teszed, csak figyelj!

 

Figyelj! Egyszerre befelé és kifelé, hogy mi az, ami változik benned. Nem mozdulsz, de éber vagy, minden érzékszerveddel figyelsz. Valamit vársz…. Talán csodát vársz végre… Hogy az, amit te nem tudsz megoldani, az most már tőled függetlenül oldódjon meg. Szükséged van erre a csodára, minden sejtedben érzed. Érzed, sőt tudod, hogy megtörténik, érzed, már itt van a levegőben…még nem látod, még nem éred el, mégis tudod, valami tudja benned.
Elfogadtad a sorsodat? Szenvedtél már eleget ahhoz, hogy a csoda veled is megtörténjen? El tudod fogadni azt, amit a Mindenség akar tőled és tőlem? Harcolsz még magaddal, velem, vagy a többiekkel a sorsoddal, bárkivel vagy bármivel? Megértetted és feladtad végre? Megértetted, hogy ami történik velünk, annak van értelme, annak valamiért pontosan úgy kell lennie?

 

Ma már láthatod az összefüggéseket, tudhatod, hogy mindennek meg volt a maga értelme. S ha mást nem is, de alázatot tanulhattál minden nehéz helyzetben. Hálás lehetsz érte, mert így aki, ami nem szolgált, azt elengedheted.

 

Itt térdelsz most előttünk, és arra kérsz, hogy lássunk meg téged, és adjunk neked a világunkban helyet…
Most térdelsz… mert most térdelni kell! Ennek van itt az ideje. Azok, akik feladták és elfeküdtek vagy még mindig harcolnak, azok ebbe a világba nem léphetnek be. Ide alázat kell, megértés kell, megváltás kell. Önmagadat kell megváltanod, hogy beléphess ide. Itt nincs helye játszmának, drámának, itt csak a valódi van jelen.
Megértetted, amit meg kellett érteni? Eljutottál már magadban oda, hogy újra szeretnél érezni?
Nyisd meg a szívedet, és ettől a pillanattól kezdve SZERESS, oszd meg a világgal Fényedet! Alázattal engedj el mindent és mindenkit akinek, aminek mennie kell, és állj rá készen, hogy megtörténjen.

 

Térdelj, figyelj, értsd meg, engedd el, és szeress! Most ezt kell tenned. Nézz körül és lásd meg, hogy hányan teszik ugyanezt. Aki nem teszi, az fekszik a semmi közepén és azt hiszi, hogy mindennek vége…
… pedig most kezdődhet el!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta

 

Nőnek lenni nehéz, s igazi nőnek lenni a legnagyobb küzdelem.

Egy ízig-vérig nő nem fél sírni, elgyengülni, vétkezni, megízlelni a kígyó adta piros almát – vagy uram bocsá a kígyó bőrébe bújni – mert ismerni akarja a saját határait.

Az igaz nő, nem kérdez állandóan, csak csendben, szelíden, de határozottan teszi a dolgát. Tudja honnan, mikor kell tovább mennie. Egy nő nem verseng, csak felméri a helyzetét precízen, reálisan, s képes elfogadni a tényt, ha nem rá van szükség. Persze magában összeomlik, dühöng és bosszúért kiált, de végül legyőzi a démonjait, s őszinte szívvel kívánja a legjobbakat ott is ahol nem óhajtották.

 

Egy igazi nő megtartja a titkait, a szemének hisz és a szívére hallgat, de az eszével vág vissza. Imádja mindazt, amitől szépnek érezheti magát, de tudja jól, az igazi gyönyörűség önmagából ered.

Egy nő igenis hisztis, néha utálja, hogy nő, de ha megtalálja a neki valót, gondoskodó szerelmes és mocskos jó szerető. Ismeri a testét. Szereti a testét! Élvezi a szexet és képes a legnagyobb őrültségekre is, csak hogy érezze, ÉL!

 

A rossz napokon magányra vágyik és egy Micsoda nő féle filmre, álmokra, csöndre, hogy újra visszataláljon önmagához.
Az igazi nő hosszú ideig csiszolódik, pofonoktól formálódik és szerelmek által szépül. Az elfogadás képessége az egyik legnagyobb fegyvere, az alázat teszi legyőzhetetlenné, és a szerelme által válik semmivel sem pótolhatóvá.
(Németi Hajnalka)

Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.

Néha csak azért, hogy menjünk mellette.

Átláthatóan.

Elég ha tudjuk, hogy Ő a világon van.., gondolhatunk rá… Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.

Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.

Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa . Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével.

Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.