És már harminc, negyven évesek vagyunk…

Rájövünk, hogy az évek szélsebesen elröpültek,
és néhány ráncot hagytak a szemünk sarkában.

Az óra pedig tovább ketyeg – megállíthatatlanul…

 

És akkor számot vetünk…

 

Visszagondolunk azokra, akiket többé-kevésbé ismertünk,
Azokra, akik fontosak voltak,
Azokra, akik túl korán mentek el, és akiket ma is hiányolunk,
Azokra, akik megnevettettek vagy megríkattak…
Felidézzük a boldog pillanatokat,
Azokat is, amikor egyedül éreztük magunkat,
És az álmokat, amiket valaha dédelgettünk…

 

Látjuk, hogy mindenki a maga útját járta,
Egyesek talán jobban, mint mások.

 

 

De épp ekkor jövünk rá, hogy az életnek több szakasza van.
Mindegyik más és más,
Mindegyiknek megvan a maga íze és illata,
És mindegyikhez arcokat társítunk,
Neveket, emlékeket,
Gyűlöleteket és szerelmeket.
Ez az élet, tulajdonképpen:
Emlékek egymásutánja…”
– Laurence Baïdemir

 

 

Megerősítés: Mindenkiben él a vágy a szeretetre…

Nem csak akkor, amikor egyedül fekszünk, és a magány csöndje ölel át. Nem csak akkor, amikor mások boldogságát nézzük távolról.
Hanem mindig…
Ez nem csupán kívánság, hanem alapvető szükséglet. A lelkünk egy része csak akkor talál békét, ha van valaki, akihez igazán kapcsolódhatunk.

És mégis sokan játszani kényszerülünk…
Szerepekbe bújunk, maszkokat viselünk.
Mert azt tanultuk, hogy a szeretet nem jár, azt ki kell érdemelni. Hogy csak akkor figyelnek ránk, ha alkalmazkodunk, ha „jól viselkedünk”, ha csendben vagyunk.

Azt sulykolták belénk, hogy ha sírunk, túlérzékenyek vagyunk, ha kérünk, önzők, ha ragaszkodunk, gyengék…
Így tanultuk meg elfojtani a szükségleteinket,
lecsendesíteni a vágyainkat, megkérdőjelezni az érzéseinket. Szorongva visszahúzódni, amikor a szívünk valójában előre akart lépni.
Ez a minta belénk égett…
Ezért mosolygunk akkor is, amikor belül darabokra hullunk. Ezért mondjuk, hogy „jól vagyok”, amikor már alig bírjuk és ezért érjük be kevesebbel, mint amire valójában szükségünk lenne…
De az ilyen szeretet nem valódi.

Nem minket érint csak a szerepet, amit játszunk. És minél tovább játsszuk, annál távolabb kerülünk önmagunktól…
Így aztán sokan már nem is kérnek.
Nem nyílnak. Nem vallják be, mennyire sóvárognak egy ölelésre, egy tekintetre, egy jelenlétre, ami nem a testüket, hanem a lelküket érinti meg.

 

 

Nem mindig a szerelem hiányzik, hanem az az állapot, amikor valaki mellett végre megnyugszunk. Ahol nem kell jól viselkedni, nem kell bírni, nem kell játszani.
Csak lenni…
De ez a vágy nem csak a jelenből fakad.
Ez egy emlék, egy hiány lenyomata.

Egy üres hely bennünk, amit egyszer meg kellett volna töltsenek…
Szeretettel, öleléssel, elfogadással.
És azzal az üzenettel, hogy…

Úgy vagy jó, ahogy vagy!
De sokan nem ezt kaptuk, hanem feltételeket, ridegséget, kontrollt vagy épp láthatatlanságot…
És most is bennünk él a kimondatlan feszültség…
Az az ellentmondás, hogy vágyunk a közelségre, de félünk tőle. Hogy szeretnénk kapcsolódni, de nem merünk igazán láthatóvá válni. Mert valahol mélyen még mindig ott él bennünk az a rész, aki annak idején nem kapta meg, amire szüksége lett volna…
A belső gyermek, aki még mindig reméli, hogy egyszer valaki észreveszi őt, hogy ő nem túl sok, nem rossz, és nem zavaró tényező…

Csak épp szeretetre éhes.
És mivel ezt nem tanultuk meg időben, felnőttként visszük tovább..
Ahol újra és újra eljátsszuk, hogy „ez is elég”, hogy „jó ez így”, de belül egyre mélyebb az űr…
Mert az igaz szeretetre vágyunk…
Nem a hangulatfüggőre, nem a „csak akkor, ha” típusúra, hanem a feltétel nélkülire…
Ami nem mér, nem szab feltételeket, nem kér cserébe semmit…
Csak van.
A feltétel nélküli szeretetet nem lehet kierőszakolni, nem lehet eljátszani.
És nem lehet kiharcolni azt sem, hogy jöjjön.

Akkor tud megérkezni, amikor már nem akarunk másnak látszani, mint akik vagyunk.
Amikor nem tagadjuk le a vágyat, nem szégyelljük a hiányt, és nem hazudunk többé magunknak…
Csak engedjük, hogy valaki igazán lásson.
Úgy ahogy vagyunk, álarcok nélkül…

Mert sokszor nem is attól félünk, hogy nem jön el a másik, hanem attól, hogy mi nem vagyunk elég szerethetőek ahhoz, hogy valaki maradjon.
És ezért nemcsak a másikra várunk…
Hanem arra is, hogy végre el tudjuk hinni, hogy mi méltók vagyunk…
A jóra és a valódi, feltétel nélküli szeretetre.
Ez az, amit keresünk.

Ez az, amire vágyunk.
És ez az, amit akkor fogadhatunk be,
amikor már nem görcsösen kérünk, nem könyörgünk, csak csendben kinyitjuk a szívünket, őszintén, sebezhetőn…
Minden fájdalmunk ellenére is készen a befogadásra.