Akik teljes szívvel szeretnek és nem hiába.

Akik tudják mit jelent egy nőnek egy apró gesztus, és nem restek kimutatni az érzéseiket.
Ne gondoljuk azt, hogy kihaltak a férfiak, az igazi férfiak nagy F- betűvel.
Mert ez hazugság lenne.

 

Léteznek férfiak mély érzelmekkel és gondolatokkal.
Férfiak, akik képesek áldozatot hozni a nőért, akit szeretnek.
A férfi és a nő képes a boldogságra együttes erővel.

 

Ehhez viszont mind a két fél éppen ugyanannyira szükségeltetik.

 

A jelenlét, az odaadás, a megbecsülés és a tiszta szeretet. Amikor valaki belekerül az életünkbe, okkal van jelen. Még a fájdalom is hordoz magában üzenetet és tanítást. Egy férfi, ha egy igazi nőre akad, akkor nem csak tud, de akar is férfi lenni.

 

 

Megerősítés: Ott kezdődik a történet, ahol a mese véget ér.

Az elmúlt hetekben újra és újra ugyanabba futok bele:
amikor az „igaz” kapcsolódásról, szerelemről, vagy egy mély, felnőtt párkapcsolatról írok, nagyon sokan reagálnak úgy, hogy
„ilyen már nincs”
„mese, álom, illúzió”, „már nem hiszek ebben”,
„ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.”
És teljesen megértem.

 

Én is sokáig azt hittem, hogy ha nem fáj, akkor nem is igazi.
Hogy ha nem küzdök érte a végsőkig, akkor nem érdemlem meg.
Hogy ha valaki nem akar birtokolni, akkor talán nem is szeret eléggé.

Szóval ismerős az érzés, amikor két szép mondatot elolvasol egy kapcsolatról — és belül megmozdul valami…
de utána az jön: „na persze… biztos az ő életük ilyen, de az enyém nem lehet az.”

És azt is tudom már: nem azért gondoljuk így, mert ne lenne igazi a vágyunk.
Hanem mert nagyon sok hamis minta égett belénk — mesékből, filmekből, gyerekkori példákból.
És ezek a történetek mindig ott végződtek, ahol az igazi történet csak elkezdődne.

A valódi kapcsolat nem akkor kezdődik, amikor megtalálod a másikat.
Hanem amikor elkezditek egymást tényleg meglátni.

Sebekkel. Árnyékokkal. Nappalokkal, holtakkal.
És mégis újra választani.
Azt hiszem, sokan nem az igaz szerelemben csalódtunk,
hanem az abban való hitben, hogy készen kapjuk meg.
Hogy csak meg kell érkeznie valakinek, és onnantól minden megy magától.
De nem megy.
És nem is kell.
Mert az igaz kapcsolódás nem történik — hanem épül.

Lépésenként. Két emberből, akik mernek ébren lenni, jelen lenni, növekedni.
Akik nem a másikban keresik a megváltást, hanem önmagukban a kapaszkodót — és a másikban a társat.
Szóval amikor azt hallod, hogy „ilyen nincs”…
akkor tudd:
de, van.
Csak nem pittyan be készen az életünkbe.
Nem úgy néz ki, mint a romantikus filmek.
És nem mindig könnyű.
De élő. Igaz. Mozgásban van. Lélegzik.
És ott kezdődik,
ahol a mese véget ér.
~ Lia Fáth – Zen-it Flow

 

A lélek sérülései és gyógyulásai: A Mindent elvesztés fájdalma…

Hajlandó vagy-e Mindent elveszíteni? A hajlandóság nem azt jelenti, hogy meg kell élned, viszont ha a Mindent elvesztés fájdalmát a lelkedben nem oldod fel, elkezhetsz ilyen helyzeteket teremteni, hogy elveszítesz Mindent: pénzt, munkát, kapcsolatokat, családot, szerelmet, bármit.

Miért történik mindez? Nézzünk a függöny mögé, a láthatatlan energiák terébe:
Amikor Önmagunk vagyunk, Egységben Önmagunkkal, karmikus terhek és léleksérülések nélkül, könnyen tudunk teremteni és erőnkben vagyunk.

A lélek azonban kiesett ebből az Egység energiatérből, részben azért is, mert vannak dolgok, amiket csak a poláris valóságban tud megtapasztalni. Például egy olyan „semleges” választásnak, hogy: „Mit tudok, mire vagyok képes egyedül” lehetnek fájdalmas következményei, „mellékhatásai”.

A lélekfájdalmakban ítéletek, fogadalmak, elköteleződések, félelmek ragadnak be, amelyek láthatatlanul hatnak a további életeinkre, és így a tiszta, tudatos választások ereje csökken és idővel a tudattalan, lélekfájdalmakon, félelmeken alapuló energiák átveszik az irányítást.
Az Egységből kiesés fájdalmai azok az „ős okok”, amelyeket szinte sosem lehet egyszerre kioldani, mert nagyon sok réteg rakódott rá. Ezért van az, hogy bizonyos témák folyamatosan visszatérnek az életünkbe, amíg ez az ős ok és a mögötte lévő energia fel nem oldódik teljesen.

 

Az egyik leggyakoribb ilyen lélekfájdalom az elkülönülés, elvesztés élménye. Ezek közül is a legfájdalmasabb és a legszélsőségesebb, így a legerősebb következményekkel járó a MINDENT elvesztés fájdalma. Amikor az Egységben megélt Mindenből a Semmibe ér a lélek és tapasztal meg egy óriási kontrasztot.
Ez nagyon sokszor jár egyfajta „felfoghatatlanság” élménnyel. Amikor a lélek azt éli meg, NEM ÉRTI, MI TÖRTÉNIK VELE. Mintha nem ő irányítana, kihúzzák alóla a talajt, olyat él meg, amit még soha, ami korábban nem volt benne a valóságában, hogy ilyen létezhet.

Mindez magával hoz iszonyú kétségbeesést, bizonytalanságot, stabilitáshiányt. Van, akinek az Istenbe vetett hite is meginog, hogy „hogyan lehetséges mindez”? Járhat önhibáztatással, bűntudattal, hogy „valamit biztos rosszul csináltam”, vagy azzal, hogy „nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető”.

 

Az emberi tudat és lélek azonban úgy van összerakva, hogy menekül a fájdalmaktól. Ez természetes énvédő mechanizmus. Így ami egyszer megsebesítette, azt próbálja elkerülni, tudatosan így nagyon nehéz erre ránézni. Ez az egyik gond.

A másik, hogy amilyen mélyen, amekkora fájdalomban vésődött be egy energia, nézőpont, ítélet, fogadalom, érzés, olyan mélységben tud kioldódni. Így kell egy külső „energialöket”, ami levisz ide. Nem minden esetében van erre szükség, de ezeknél az ős okoknál ez elkerülhetetlen. Ezt a felszínen, felszínességgel NEM lehet feloldani. Így amikor a lélek készen áll ennek a feloldására, „teremtődik” egy olyan intenzitású helyzet/fájdalom, ami levisz abba a mélységbe, hogy ott ki lehessen oldani ezt az energiát és mindent, ami korábban, valaha bevésődött.

 

Sok ember tart itt a lélekfejlődésben, tudatosságban, hogy készen áll a lelke szembenézni a legerősebb fájdalmaival, hogy azok végre begyógyulhassanak és így valódi Sorsfordítás történhessen. A lélekfejlődés egy pontján mindez NEM megkerülhető.