Nem hangosan, nem drámaian.

Csak úgy… csendesen.
Mint mikor eláll a szél,
vagy elül egy régen tomboló vihar.

Nem haragszom.
Nem védem magam.
Nem győzködöm többé azt, aki sosem akart megérteni.
Csak vagyok.
És ez most elég.

A mérgező szavak, a manipulatív tekintetek
átfolynak rajtam,
mintha üvegen keresztül nézném őket.
Nem hatnak.
Már nem rángatnak,
nem égetnek.
Nem tartanak fogva.

Valami bennem végérvényesen lecsendesedett.
Elengedtem a bizonyítás kényszerét,
a magyarázkodást,
a fájdalomból fakadó reménykedést.

Ha jön az újabb próbálkozás – csak továbblép a kezem,
nincs több belső vihar.
Továbbítom.
A valóságba.
De nem magamba.

Nem közöny ez.
Hanem gyógyult távolság.
A szabadság első lélegzete.
Egy pont, ahonnan már nincs vissza.
Csak előre.
Magamhoz.

 

A helyzet az, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mit csinál ebben az életnek nevezett néhány évben, sokan olyan sötétségben élik le az életüket valódi, látható fejlődés nélkül, mintha egész végig egy félig átlátszó kendőn keresztül szemlélnék a világot.

 

Akkor mégis mi értelme lenne folyton másokra hallgatni?

 

Benned van egy iránytű, egy olyan belső megérzés, ami segít minden élethelyzetben, minden úton, amin elindulsz.
Nem kell megfelelned senkinek, főleg nem olyan embereknek, akiket nem tudsz tisztelni, akik nem tudnak olyat mondani, amiből tanulhatsz, akiknek nincs saját kialakult személyiségük.

 

 

Saját világot hordozol a lelkedben, ami senkiével sem összehasonlítható, ezért bátran mutasd meg, hogy ki vagy, bátran lépj ki a komfortzónádból, akkor is, ha vissza akarnának húzni azok, akiknek homályos a látásuk.
Tanácsot mindig lehet kérni, de hogy elfogadod és megfogadod-e, az már a te döntésed.

 

 

Soha, senkinek, még a családodnak se engedd meg, hogy meggyőzhessen olyanról, amit egész szíveddel érzel, hogy nem igaz, hogy összeférhetetlen veled.

 

 

 

Egy dolgunk van ezen a világon, mégpedig megtalálni azokat a dolgokat és embereket, amik rezonálnak velünk, akik mellett azt érezzük, otthon vagyunk, nem kell másnak lennünk, nem kell kifordulnunk magunkból, nem kell elrejtenünk a valódi énünket.
Bátran ki kell lépni olyan helyzetekből, ami kényelmetlen, és meg kell húznunk a határokat azokkal szemben, akik a személyes jóllétünket veszélyeztetik.

Mindig lesznek, akik támadnak, vagy nem szeretnek, vagy nem értenek meg, de olyanok is, akik pontosan értik, és szeretik azt, aki vagy.

 

 

Előbbiekre nem kell hallgatni, utóbbiakra is csak addig, amíg szeretnél.
Egy bizonyos pontnál tovább senkit nem szabad engedned, hogy beleszóljon az életedbe, a döntéseidbe, hiszen azokból úgyis vagy egy tanulság lesz, vagy egy siker.

Mindegyik téged fog szolgálni, ezért kell követnünk a belső iránytűt.
És a legtöbb embernek fogalma sincs mit csinál. Akkor miért kellene hallgatni rájuk?

Agárdi Zsóka

Megerősítő mantra: A kíméletlen tükör: Miért vonzod be újra és újra ugyanazt a mintát?

Ismerős a helyzet? Újra egy érzelmileg elérhetetlen partner, aki hol közeledik, hol menekül? Megint egy barát, aki kihasznál, és csak akkor keres, ha szüksége van valamire? Ismét egy munkahelyi szituáció, ahol nem ismerik el az erőfeszítéseidet?
Mintha egy láthatatlan rendező ugyanazt a darabot vinné színre az életedben, újra és újra. A díszlet változik, a szereplők cserélődnek, de a forgatókönyv és a fájdalmas végkifejlet mindig ugyanaz.

Kétségbeesetten kérdezed: „Miért mindig én? Miért vonzom be folyton ezeket a helyzeteket?”

 

Hadd áruljam el a titkot, ami egyszerre fájdalmas és felszabadító: Ezek az emberek nem véletlenül érkeznek az életedbe. Ők a te lelked személyre szabott küldöttei. Ők a te kíméletlen, de igazat mondó tükreid.

Az Univerzum nem büntet, és a sors sem szeszélyes. A külvilág csupán a te belső valóságodat vetíti vissza rád. Azok az emberek, akik a legnagyobb érzelmi vihart kavarják benned, valójában a legfontosabb tanítóid. Nem azért jönnek, hogy összetörjenek, hanem hogy megmutassák, hol vagy te magad is törött.

A tükör megmutatja a gyógyulatlan sebeket. Az az ember, aki elhagy, az elhagyatottságtól való ősi félelmedet aktiválja. Az, aki nem értékel, az értéktelenség érzésedre tapint rá. Az, aki kritizál, a benned élő belső kritikust erősíti fel. Addig fogod vonzani őket, amíg ezek a sebek gyógyulásra nem találnak benned. A lelked addig küldi a „tünetet” okozó helyzeteket, amíg végre hajlandó leszel a valódi okra, a seb gyökerére nézni.

A tükör leleplezi a tudatalatti hiedelmeidet. Talán tudatosan egy szerető, hűséges társra vágysz, de a lelked mélyén ott a hiedelem, hogy „nem vagyok szerethető”, vagy „a férfiak/nők megbízhatatlanok”. A külvilág pedig kénytelen igazolni a te legmélyebb meggyőződésedet. Olyan partnert kapsz, aki bizonyítja a hitedet, egészen addig, amíg felül nem írod ezt a régi, mérgező programot.

A tükör a felelősségvállalásra tanít. Amíg a másik embert hibáztatod, addig áldozat maradsz. Amíg azt mondod, „ő bántott engem”, addig átadod neki a hatalmat az érzéseid felett. A valódi felszabadulás akkor kezdődik, amikor a kérdést megfordítod:

A kérdés soha nem az, hogy: „Mi a baj vele?” A valódi kérdés ez: „Mit mutat meg bennem az ő viselkedése?” „Milyen elfojtott érzésemet, eltemetett fájdalmamat hozza felszínre ez a helyzet?”

Amikor ezt megérted, a tehetetlen áldozatból életed tudatos teremtőjévé válsz. Rájössz, hogy a kulcs mindvégig a te kezedben volt. A gyógyulás kulcsa.

Ne a tökéletes embert keresd, aki sosem bánt majd. Ilyen nincs. Inkább köszönd meg a kíméletlen tükröknek a leckét. Nézz bele bátran, és merj szembenézni azzal, amit látsz. Gyógyítsd meg a sebeket, írd át a régi történeteket, és add meg önmagadnak azt, amit eddig mástól vártál.

Ne a tökéletes tükröt keresd. Csiszold inkább ragyogóra azt, aki a tükörbe néz. Te magad légy a csoda, és figyeld, ahogy a külvilág is csodaként tükrözi ezt vissza.

Forrás Guzsik-Mohácsi Viktória