Nekem valahogy úgy tűnik, hogy a spirituális tudatosságra törekvő embereknél, még mindig nagyobb a hajlandóság a szellemi fejlődés keresésére, mint a lelki munkára.

 

Hogy erre van hajlandóság, az nagyon jó, elképesztően nagy dolog.

 

De sok esetben még mindig könnyebb mantrákat ismételni, meditálni, mint szembenézni a saját elfojtott fájdalmakkal. Könnyebb előadásokat hallgatni, olvasni, mint belemenni lelkünk mélyebb dimenzióiba.
Számottevő azok száma, akik hozzáférnek a más galaxisokból érkező tudáshoz, akik mindent tudnak már az univerzum működéséről, és elenyésző azoké, akiknek sugárzik a tekintetéből a lelki érettség, az érzelmi bölcsesség.
Nagyon sok esetben felnőtt testbe zárt kisfiúk, kislányok varázsolnak, meditálnak, szellemi gyakorlatokat végeznek, meg szeretnének világosodni…azt mondogatják, hogy minden illúzió.

 

Olyan gyerekek, akiket nem öleltek át, amikor kellett volna…akiket nem láttak meg, nem értettek meg, amikor csak ez számított volna… Akiket nem hagytak kibontakozni, és nem engedték, hogy azok legyenek, akinek valóban születtek. Akiknek túl korán kellett felnőniük. Akiknek a fájdalmát senki nem tartotta meg.. Akik meg akarták menteni a szüleiket. Akik egyedül tanultak meg túlélni. És most, évekkel, évtizedekkel később, felnőtt testtel, de gyermeki sebzettséggel a lelkükben, a „megvilágosodást” keresik. Végülis nem csoda…hiszen a fény, a tisztaság, az egység ígérete végre enyhülést hozhat.

Csakhogy… sokszor a spirituális utak is a menekülés terepei lesznek.
Menekülés a traumából… Menekülés az érzelmekből, amelyek túl fájdalmasak.

 

Menekülés az emberi valóságból, amely túl sebezhető…túl nagy fenyegést jelent… És legfőképp: menekülés az éretlen, sebzett belső gyermek elől.
A „minden illúzió” kijelentés, ha a kisgyerek mondja bennünk, aki nem bírja tovább érezni a valóságot…nem bölcsesség, hanem önvédelem. A fájdalom tagadása…a test megvetése…az árnyék kivetítése.
Pedig lehet az is, hogy a keresés tüze, ami ég bennünk… nem akkor nyugszik meg amikor megtaláljuk a bölcsek kövét, amikor megtanultuk tökéletesen elvégezni a gyakorlatot, amikor megtaláltuk a legmagasabb szinten álló gurut, amikor képesek vagyunk órákat meditálni.
Hanem akkor, amikor leülünk a bennünk síró kisfiú mellé. Amikor átöleljük azt a kislányt, aki még mindig retteg, hogy nem elég jó. Amikor végre nem „feljebb” akarunk jutni, hanem mélyebbre menni… a testbe, a sebekbe, az érzésekbe, az emlékezetbe.
Amikor végre rájövök: nem a fény elérésére van szükségem, hanem arra, hogy valaki végre lásson engem. Hogy valaki egyszer azt mondja:
„Itt vagyok veled. Nem kell tovább menekülnöd.”
És ha ez a valaki én magam vagyok…
Akkor kezdődik az igazi átalakulás.
Botos Orsolya

 

Az egyik legnehezebb feladataim egyike az volt, hogy megtanuljam, attól, mert valakinek nem vagyok elég jó, még nem vagyok kevés. Attól, mert valaki nem volt képes szeretni, még nem vagyok kevésbé szerethető. Attól, mert nem tudok mindig jelen lenni és a másik kedvében járni, még nem jelenti azt, hogy nem teszek meg minden tőlem telhetőt. Az egyik legnehezebb feladataim egyike volt megtanulni, hogy azért, mert más a hibáimat látja, más elvárásainak nem felelek meg, más szívébe nem férek bele, én akkor is egy szerethető és jólelkű ember vagyok.”
(Musa Dóri)

Bizalomvesztés idején.

 

Amikor a bizalom hiányzik, vagy eltörik, ott zaklatott napok jönnek, feszült, idegesítő csendek. A kapcsolat teher lesz, hatalmi harc, csatamező, belülről feszítő, kimondatlan szitokszavak, éles felszólító mondatok, számonkérések, folytonos ellenőrzés, kontrolkésztetéssel elért látszólagos nyugalom. Ebben a mérgező folyamatban sem a féltékeny fél, sem a kontrollált másik nem érzi jól magát.

 

A megbántott fél csak úgy tud továbblépni, ha érzi a társa elfogadja, és minden erejével hajlandó elismerni az érzéseit. Aki nem látja, és nem érzi, hogy valakit mélyen megbántott, azzal senki nem érzi majd magát biztonságban, és a bizalmat sem lehet újra belehelyezni.

 

Ha azt akarom, hogy a társam újra higgyen bennem, ki kell mutatnom, hogy a fájdalma nekem is fáj. Ezt nem lehet egy hűvös hangon elintézett, érzelmileg távoli, mielőbbi álharmóniát sürgető sajnálom szóval, mert ez nem megbánást fejez ki, hanem a másik fájdalmának, érzéseinek elbagatellizálását. A valódi felelősségvállalás, az őszinte belehelyezkedés a másik fájdalmába, a válaszkészség fogja elhozni a pillanatot, hogy az érzelmi falak végre leomoljanak, és mindketten szembenézzenek a traumával.
K.E.