Az élet túl rövid – éld olyasvalaki mellett, aki odavan érted!

Aki úgy néz rád, mint a legszebb véletlenre az univerzumában!

Aki a bőrödhöz félénken és vággyal ér, de a szívedhez teljes bizonyossággal!
Aki nem csak meghallgat, hanem igazán figyel rád!
Aki nemcsak esténként akar téged, hanem minden reggel újra téged választ!
Aki szégyen nélkül imád…
…mert mellette megtalálod azt a ritka békét, amelyben többé nem kételkedsz önmagadban!
A tekintetéből visszakapod az önbizalmad, és ő adja meg azt a lendületet, hogy valóban önmagad légy.
Olyan helyeken gyújt lángra benned valamit, ahol nem is tudtad, hogy kialudtál.
Minden mozdulata egy néma vallomás: „Pont ott vagy, ahol lenned kell.”
Egy nő, aki istenít téged, nem fojt meg –
életre kelt.

 

Férfivé és gyerekké tesz egyszerre.

Bizalmat önt a reggeli kávédba, vágyat hint az ajkadra.
Úgy csókolja meg a vállaidat, mintha verssorok lennének.
Megnyugtatja a szorongásaidat, és úgy érinti meg a sebeidet, hogy nem tépi fel őket.
Miatta jobban látod magadat – élőbbnek, szebbnek. Mellette nincs szükség szavakra.
Mert minden érintése azt suttogja:
„Látlak. Érzem, ki vagy. Akarlak. Elfogadlak.”
Nem akarja, hogy más legyél. Teljes elfogadással szeret. A hibáiddal. A bizonytalanságaiddal. A remegéseiddel. Az összes véres vagy befejezetlen harcoddal együtt.

 

Az élet túl rövid – éld olyasvalaki mellett, aki lángra gyújt! Mert az a férfi, aki igazán odavan érted, nem keres kifogásokat, hogy maradjon. Ő marad… mert te vagy az ok, amiért marad.
És lehet, hogy nem mindenkinek van ilyen szerencséje. De ha egyszer találkozol azzal, aki így imád téged – ne engedd el! Ne ijedj meg! Ne menekülj! Ne mulaszd el!
Mert ez a szerelem az, amiért igazán érdemes élni!
~ Ismeretlen szerző

 

Voltak pillanatok, amikor az egész életem sorsa egyetlen döntésen múlt. És nem, ezek nem mindig voltak látványos, drámai fordulatok. Néha csak egy csendes belső hang súgta: erre menj. És én mentem.

 

Sokáig hittem, hogy az élet egyenes vonal. Hogy ha jól tanulok, jól dolgozom, ha „jól csinálom”, akkor majd a dolgok maguktól jól alakulnak. Aztán egyszer csak ott találtam magam egy keresztúton, ahol minden addigi tervem értelmét vesztette. Tudod, az a fajta fordulópont, amikor a lelked mélyén érzed: itt most nem lehet „biztosra menni”. Itt most nem lehet mástól várni a választ.
És én döntöttem.

 

Sokszor félve. Néha sírva. Néha úgy, hogy senki nem értett. De visszanézve pontosan ezek a döntések formáltak azzá, aki ma vagyok.
Hiszek abban, hogy a sorsunk nem előre megírt színdarab. Hanem egy élő szövetség köztünk és a lelkünk között. És a sors nem kérdezi, mikor jön az „alkalmas idő” – csak ott terem, és rád néz. És ilyenkor neked kell kimondanod: megyek.
Ezért hiszek a sorstani döntések erejében. Nem az ész szintjén – a lélek szintjén. Amikor nemcsak választasz, hanem vállalsz is valamit: önmagadból, az utadból, a felelősségedből.

Ez rólam szól. A saját történetemről. És ha te is álltál már döntések kapujában, tudod, miről beszélek.
Ha még nem – lehet, hogy épp most vagy ott.
És ez is rendben van.