Amikor egy férfi vagy nő nem tud “felfejlődni egymáshoz.”…nem is fog.
Nem számít, mennyire szereted őt.
Nem számít, hányszor tartasz helyet neki, magyarázod el a szükségleteidet, vagy öntesz bele abban a reményben, hogy végül felemelkedik hozzád, hogy találkozzon veled ott, ahol vagy.
Ha elkötelezte magát amellett, hogy ugyanaz marad, egyszerűen csak talál valakit, aki megengedi… valakit, aki nem állítja kihívás elé, nem kéri, hogy fejlődjön, nem igényli az érzelmi érettséget, amit túl lusta vagy fél fejlődni.
Ez nem szerelem… ez a vigasz. Ez a túlélés.
Az az ember, aki a legkisebb ellenállás útját választja, mert az elszámoltathatóság nyomásnak tűnik a gyógyulatlanokra.
Kérlek, soha ne keverjétek össze a magas elvárásaitokat a „túl sok”-al. ”
Nem kérsz túl sokat azzal, hogy őszinteséget, következetességet, érzelmi biztonságot vagy a fejlődésben gyökerező partnerséget akarsz.
De amikor a másik fél nem áll készen a fejlődésre …. amikor még mindig a gyerekes szokásokban ragadt, még mindig az egót választja a emelkedés helyett, még mindig kerüli a nehéz beszélgetéseket…. az erőd meg fogja félemlíteni őt.
A tisztánlátásod kritikának fog tűnni.
A határaid elutasításnak fognak tűnni.
Nem azért, mert bármi rosszat csinálsz… hanem azért, mert nincs hozzászokva egy olyan társhoz, aki tudja, mennyit ér.
És így ahelyett, hogy felkelne… visszavonul.
Ahelyett, hogy megtanulna kommunikálni, azt fogja mondani, hogy „túl érzelmes vagy…vagy elfut…
Ahelyett, hogy az energiádhoz passzolna, talál valakit, aki kevesebbet vár el… többet ad… és egyáltalán nem igényel növekedést tőle.
Mert úgy könnyebb. Így biztonságosabb.
De ne hagyd, hogy ettől megkérdőjelezd magad.
Ne hagyd, hogy a döntése, hogy beéri a kényelemmel, összezsugorítson vagy megkérdőjelezze az értékeidet.
Néha nem arról van szó, hogy nem voltál elég neki… hanem az, hogy te *túl sok* voltál önmaga olyan verziójának, amiben ő kényelmesen szeretne maradni.
Tükör voltál, amibe nem állt készen belenézni.
Tükröződése mindannak, ami *lehetne*, ha elég bátor lenne ahhoz, hogy felnőjön.
Akkor engedd el.
Legyen azon a szinten, ha azt választja.
De ne add fel magad, hogy beleférj egy olyan ember életébe, aki nem tud szintet lépni.
Nem vagy “túl sok” …egyszerűen ő nem képes jelenleg felfejlődni hozzád…de ez nem a te terhed, hogy cipeld.
H.M.
Megerősítő tanmese: A minap egy kávéházban ültem, ahová a nők úgy érkeztek, mint eső előtt a szél.
Halkan, puhán, láthatatlan történetekkel a vállukon.
Mindegyikük hozott valamit:
egy gondosan megkomponált sminket,
egy túl halkra állított hangot,
egy tekintetet, ami elnéz a tükör elől.
Mintha mind arra gyakoroltak volna, hogyan kell kevesebbnek látszani.
És miközben néztem a rengeteg szürkébe bugyolált csillogást, azt kérdeztem magamtól: vajon mikor lett ciki álmodni?
Mikor lett gyanús, ha egy nő túl színes?
Mikor lett nevetséges, ha negyven felett még céljai vannak – és nem csak vitaminjai?
Miért hisszük el,
hogy a vágyakozás fiataloknak való?
Hogy a vörös rúzs már túl harsány és a fiókban a helye,
a hosszú haj túl bohó,
a tánc túl gyerekes,
a hangos nevetés túl sok?
És főleg:
mikor kezdtünk mi is halkan
és főként keveset rendelni az életből?
Lehet, hogy nem is az évek visznek el az álmainktól, hanem az, hogy megtanultuk: elegánsabb és biztonságosabb nem kérni semmit?
De mi van, ha most jön el az a pillanat, amikor már nem kell elmagyarázni, miért akarunk többet?
Nem azért, mert kevés, ami van.
Hanem mert végre nem félünk attól,
milyen lenne igazán élni.
Félig gyűrötten,
kicsit fáradtan,
de úgy,
hogy újra emlékezzünk rá,
kik akartunk lenni,
mielőtt elhitették velünk,
hogy túl késő.
És ha ma nem is teszünk mást, legalább ne kérjünk elnézést a vágyainkért.
Mert nincs bennük semmi szégyellnivaló.