A Vénusz visszatért, hogy a Szaturnusz Mesterrel találkozzon, és most együtt haladnak tovább előre, a Tavaszpont felé.

Az újjászületés és a megújulás kapujába.

Mielőtt azonban átlépnének ezen a küszöbön, átkelnek az Alkimista legfényesebb csillagának terén, ahol az ég üzenete beavató erejű.

Ez a tér emlékeztet bennünket arra, hogyan válhatunk a Szerelem Mesterévé.
Hogyan zárhatjuk le azokat a régi, már nem működő mintákat, amelyek eddig irányítottak bennünket, és hogyan alakíthatjuk át őket egy magasabb rendű, tudatosabb belső működéssé.

Ünnepeljük a szerelem érzését.

Ne öntsük az elképzeléseinkbe, ne zárjuk formába.
Engedjük, hogy a bennünk ébredő kreatív folyamat vezessen: áramoljunk vele. Egyedül vagy közösen.
Dolgozzunk ezzel az erővel. Táncoljunk, alkossunk, gyógyuljunk, gyógyítsunk, hisz ezer formát ölthet… és még annál is többet.

A Mennyek Kapuja nyílik ki általa, ha nem akarjuk bezárni a mintáink börtönébe.

Vegyük észre, hogy évszázadok, évezredek óta szenvedünk attól, amivé a szerelmet torzítottuk…
Ideje visszaemelnünk méltó helyére.

A Szerelem csak Van.
Nem kötelék. Nem kényszer.
Inspiráció.

Arra hív, hogy legmagasabb minőségünket éljük.
Ehhez meg kell tanulnunk uralni, kézben tartani és helyesen működtetni ösztönerőinket.
Meg kell gyógyítanunk a sebeinket, és integrálnunk kell az árnyékrészeinket, különben a belőlük fakadó szenvedést jogtalanul a szerelem számlájára írjuk.

A Szerelem a legmagasabb potenciál bennünk.
Egy alkímiai folyamat, amely során emberólomból emberarannyá válhatunk.
Melynek során az öröm és a szabadság emberfeletti dimenzióit tapasztalhatjuk meg.
Amelyben az isteni művet hozhatjuk létre.

Ő a legfontosabb tanítónk, a legkeményebb mesterünk, a legnehezebb vizsgánk és a legvégső próbatételünk.

Hogyan bánunk ezzel az erővel…?
Ez a legfontosabb kérdés a földi utunk során.

Életeken át lehet halogatni ezt a kérdést,
de megúszni lehetetlen.

Botos Orsolya

Megerősítés: Sokszor hittem életemben, hogy nincs tovább.

 

Hogy minden összeomlott.
Hogy már nincs több erőm.

Többször tapasztaltam, hogy mások inkább a feladásban hittek –
és a fakó tekintetük mögött nem erőt, csak sajnálatot éreztem.

Nagy ajándék, ha van valaki, aki ilyenkor csak annyit mond:
„Tudom, hogy meg tudod csinálni.”

Hiszem, hogy a kétségbeesés megélésének mélysége fontos része az emberi tapasztalatnak.
Hogy nem egy, de több keresztet is kapunk a vállunkra.
Ez nem is kérdés – ez egy egyszerű tény.

Minden kereszt próbatétel. Nem végállomás.
Annak a próbája, hogy van-e bennünk hit és kitartás.
Van-e valódi, mély bizalom az életben – és Benne.

Minden kereszt egy kapu, amin át kell mennünk.
A kérdés nem az, hogy megyünk-e.
Hanem az: hogyan megyünk keresztül rajta.

Ahhoz, hogy nemet mondhassunk a kétségbeesésre,
először át kell élnünk azt.
Meg kell tapasztalnunk a mélyét –
hogy igazán tudjuk, milyen az, amikor semmi nem tart.
Amikor már csak arra van erőnk, hogy azt mondjuk: A kezedbe teszem az életemet.
És innen indul el a valódi gyógyulás.

Valójában szeretni kell megtanulni.
Megtartóan, lágyan.
Sokszor erővel.
Jelenléttel.
Elfogadóan.
Hittel.
Úgy szeretni, ahogy még talán sosem mertünk.

A kétségbeesés nem végállomás.
Hanem egy pont, ahonnan el lehet indulni – felfelé.
Valójában ez az egyetlen út.
A kérdés az, hogy mikor indulunk el.

– Feller Adrienne –