Valami végéhez ért, azt mutatják az égiek befejezésnek indult.

Az ötös számhoz mindig felszabadulás, és a szabadság érzése társul, most ez azt mutatja, vége mindennek amit eddig azt hitted, hogy életképes.

Be kell fejezned ami már nem szolgál téged, nem ad szárnyakat neked.

Megerősítő áldás: Anthony Hopkins gyermekkora óta kívülállónak érezte magát.

 

Az iskolában nehezen tudott beilleszkedni, kevéssé vonzották társai játékai és csínytevései. Gyakran „lassúnak” titulálták, ami egy igen elhamarkodott „címke” volt, és jelentősen hozzájárult elszigeteltségéhez.
Egy iskolai feljegyzés következőt írja róla: amíg a többi gyerek játszott, ő képzeletbeli világokkal gazdagította rajzgyűjteményét. Egyik tanárját teljesen lenyűgözte élénk fantáziája, ami az elismerés ritka pillanatát jelentette számára.

A zongora hamarosan néma menedékévé vált.

9 évesen az iskolában felfedezett egy kopott hangszert, és attól a pillanattól kezdve a zene lett a nyelve, egy módja annak, hogy kifejezze azokat a szavakat, amiket szavak útján nem sikerült elmondania. Szülei megérezve gyerekük szenvedélyét, vettek neki egy régi használt zongorát. Esténként Hopkins belemerült a dallamokba, és a hangjegyek között lelte vigasztalását.

Elszigeteltsége mély volt: társadalmi, érzelmi, sőt intellektuális. Diszlexiában szenvedett – amelyet akkoriban még nem diagnosztizáltak – ami számára a soha szűnni nem akaró alkalmatlanság érzését táplálta. Saját rajzokból és zenéből álló belső világába menekült.
12 évesen kezdett világosabban kirajzolódni művészi hajlama, de a magánya állandósult. Messziről megfigyelt más gyerekeket, és úgy érezte, hogy ki vannak zárva a számukra természetes kötelékekből.
Édesanyja, Muriel Anne személyes fejlődésének központi alakja volt. Arra biztatta folyamatosan, hogy értékelje egyediségét:

„Másoktól különbözni nem gyengeség, hanem erősség” – ismételte fiának meggyőződéssel. Anthonyba vetett bizalma bátorságot adott a gyermek számára, hogy magáévá tegye sokszínűségét, és értékké változtassa azt.
A serdülőkorban a művészi szenvedélyek érzelmi horgonyokká váltak. A zongora és a vizuális művészet iránti szeretet az önismeret mélységes formájává változott. „Különleges” állapotát ajándékként kezdte értelmezni: egy eredeti pillantásként a világra és az emberi lélekre.

 

Ez a magány évei alatt kifinomult érzékenység később rendkívüli mélységgel táplálta színészi művészetét. Hopkins azon képessége, hogy összetett és árnyalt karaktereket játsszon, abban a csendes gyermekkorban gyökerezik, amikor megtanulta más szemszögből szemlélni a világot.

 

 

A kezdeti nehézségek – a magány, az izoláció érzése – nem leküzdendő akadályok voltak, hanem egy olyan „olvasztótégely”, amelyben kreativitása, empátiája és rendkívüli művészi érzékenysége összekovácsolódott.
Az elszigeteltség csendjében világosságot talált. „Kívülállóként” fedezte fel saját maga erejét.

Útja – egy magányos, vázlatfüzettel rendelkező gyerektől, minden idők egyik legelismertebb színészévé – megindító emlékeztető: néha a legnehezebb kihívások bizonyulnak a legnagyobb tanítóinknak.