Atlantisz Angyalok üzenetei téli estékre: Az életben az egyik legnehezebb dolog az ember számára a türelem.

 

A türelem egyrészt maga a csend. Ez kell a boldog élethez.

 

A csendben kapjuk meg azokat a válaszokat, azokat az útmutatásokat, amikre mi valójában vágyunk.

 

Olyan ez, mint amikor egy felsőbb erő vezetne bennünket, akit hívjunk most szellemnek, a saját felsőbb énünknek.
Ő nem szavak útján terel bennünket, hanem érzelmek útján.

Ezért annyira fontos, hogy egy ember érezze azt, hogy a jelen életében például mi az, ami nem komfortos számára, mi az, ami visszahúzza, ami gátolja azt, hogy a valódi személye a felszínre tudjon törni.
Egészen addig, amíg nem így élünk, addig mások életét éljünk, az ő akaratukat teljesítjük be.
Aztán szép lassan majd életünk végéhez közeledve ráébredünk arra, hogy mások erdőjében vágtuk a fát a miénk pedig még majdnem érintetlen.

 

 

Mindenki számára adott a boldog élet. Nem kell vezekelni, bűnhődni és a hibáink, kudarcaink hatását sem kell mindennap bűntudattal átitatva megélnünk.
Csak figyelj befelé és halld meg a lelked szavát.

 

Először butaságnak tűnik, majd félelmetesnek, aztán jönnek a tiszta gondolatok, az abból eredő döntések és azon kapod magad, hogy minden megváltozott körülötted. Az emberi kapcsolatok, lehet a munkád, vagy akár az egész életminőséged.

Már nem az leszel, aki eddig voltál, mert már önmagad vagy a saját életedben.
/Zsóri Péter/

 

 

Megerősítés: Idő

Az idő egy tolvaj. Mindent visz, amit a keze elér. Viszi a gyermekéveket, kettőt pislogsz és már vége.

 

Viszi, a tinédzser kor lázadásait. Még rúgkapálnál, tiltakoznál, lázadoznál a szülők akarata ellen, de már te is szülő vagy. Hová tűntek a húszas évek gondtalan hétköznapjai, amikor még otthon lakhattál, és nem neked kellett megoldanod a számlákat, a hétvégi ebédet, vacsorát, a programokat? Az idő egy tolvaj.

 

 

Messziről figyeled az apró ponttá lett embert, aki valaha voltál. Lassan, de biztos léptekkel távolodik tőled. Már átadta a stafétabotot mostani önmagadnak, aki sokszor csak a fejét kapkodja, és nem érti, honnan kerültek szeme köré a szarkalábak, mikor érkeztek meg az első ősz hajszálak? Tovatűnő éned kérdőn keresi az ifjúság eltűnt szerelmeit. A soha véget nem érőnek, és örökké tartónak vélt éveket.

 

A hajnalig tartó bulizásokat. Most már otthon, körmödet lerágva aggódsz, hogy biztonságban hazatérjen, az, aki nem rég még benned növekedett, és várta, hogy végre a szemedbe nézhessen. Hová tűnt gyermeked bársonyos bőre, baba illata, állandóan társaságodat kereső apró kis lénye? Ki ez a nyurga, minden ellen hadakozó kamasz, akinek csak az a hihető, amit a barátoktól hall, és minden, ami tőled jön, elutasításért kiált?

 

És elhiszed, ha valaki azt mondja neked, egykor te is ilyen voltál? Az idő egy tolvaj. Kénye-kedve szerint visz mindent, amit a keze elér. Viszi a szeretteket, nem kérdezi, megengeded-e. Nem kérdezi, fáj-e. Helyette megrántja a vállát és azt mondja: tudod, én minden sebet begyógyítok.
Kristina Calu – Az idő