Egyszer volt, hol nem volt, minden macska tigrisszínű volt, csak egy volt fekete: ő volt a Befana macskája, és elkísérte őt hosszú útjaira; seprűnyélen lovagolva csodálatos helyeket látott, de mindig felülről.

A cica néha elgondolkodott azon, milyen lehet az emberek élete: amikor az Epiphaniás időszak véget ért, egyfajta téli álomba merült, és egész évben a boszorkánnyal aludt, várva január 6-át.

Egyik éjjel a macska az öregasszonnyal tett világkörüli útja során lehajolt, hogy megpróbálja közelebbről megnézni a világot, a zsákja kinyílt, és egy ajándék repült ki belőle.
Egy idő után a boszorkány rájött: “Ilyen hiba még nem történt az évezredes utazások során!”. A macska elhallgatott, de az öregasszony varázsolt, és így szólt: “Öreg cica voltál te, én nem haragszom… unalmas és magányos volt velem az élet. De ennek a gyereknek valamit adni kell: te elmész!” A macskát tehát egy kéménybe katapultálták, s amikor a nagyterembe ért, köhögni kezdett a nagy hamutól, a család csodálkozva nézett rá, de a gyerek örömében felkiáltott: “Milyen szép barátom, csak magamnak!”. A szülőknek pedig nem volt bátorságuk szétválasztani őket, és attól a naptól kezdve a macskák már nem csak tigrismacskák voltak, mert annak az ajándéknak az emlékére fekete macskák lettek.
És ezért a fekete macskák szerencsét hoznak, mert ők az ajándék a varázslatos éjszakából, amikor az álmok valóra válnak.

Megerősítő áldás:Bátorság kell ahhoz, hogy meghallgass valakit, aki megosztja veled az örömét, félelmét, dühét és fájdalmát. Hogy lágy és befogadó tudj lenni, amikor meghallgatod.

Hogy tisztában legyél a saját védekező mechanizmusaiddal – azokkal az impulzusokkal és késztetésekkel, melyek támadásra vagy bezárkózásra, önmagad vagy a másik összezsugorítására irányulnának – és csak jelen tudj lenni, és befogadni azt, “ami van”.

 

 

Meghallgatni a másik igazát, anélkül, hogy meg akarnád javítani vagy tanácsokat osztogatnál, anélkül, hogy bármilyen módon beavatkoznál az ő megélésébe. Hogy meghalld az örömét és a fájdalmát, a csalódottságát és a haragját is. Hogy meghalld annak a rá gyakorolt hatását, amit te mondtál vagy tettél, még ha az nagy diszkomfortot is kelt benned, még ha szégyenérzetet, bűntudatot vagy félelmet is kelt. Hogy tudatában lehess a triggereidnek, elismerd őket, lélegezd be őket, engedd ki őket a fényre, áldd meg őket a tudatosságoddal, de közben meg tudd hallgatni a másikat. Hogy a barátod biztonságban megélhesse a sebezhetőségét, beleállhasson a saját bátorságába, elmondhassa az igazát, azt az igazat, ami fáj, ami felszabadít, ami gyógyít. Hogy annyi teret tudj biztosítani neki, amennyire szüksége van a megnyíláshoz. Hogy meg tudd tartani, amikor összetörik, amikor elég, amikor gyón, amikor remeg a félelemtől vagy az örömtől. Hogy megadhasd neki ezt az ajándékot.

 

A biztonság ajándékát a viszonyotokban. Az aktív meghallgatás ajándékát.

 

És ahhoz is bátorság kell, hogy hallasd a hangodat! Hogy tiszta, asszertív és egyértelmű légy, de közben nyitott és finom maradj. Hogy tudj hallgatni, miközben beszélsz. Hogy akkor mondj “nem”-et, amikor valóban azt érzed, és hogy az “igen”-t valóban “igen”-nek érezd. Hogy ki merd mondani a kendőzetlen igazságot. Hogy tudomására hozhasd a barátodnak, családtagodnak vagy párodnak, hogy mi az, ami számodra rendben van, és mi az, ami nincs, mi az, ami fáj és mi az, aminek örülsz, mi az, ami dühít, és mitől érzed szeretve magad. Hogy tudomásukra hozhasd, ha átléptek egy láthatatlan vonalat veled szemben, és megsértették a határaidat. Lehet, hogy csak nem tudtak róla. Nem tudunk olvasni egymás elméjében. Hogy kifejezhesd a természetes, őszinte sebezhetőségedet, anélkül, hogy a másikat hibáztatnád, vagy megszégyenítenéd, veszekedés, támadás nélkül, de felvállalva a nézőpontodat. Ez bizonyára egy vékony határvonal, aminek megérzése igényli a jelenlétet, lassúságot, nagy alázatot, és a hajlandóságot, hogy elengedd azt, hogy “kinek van igaza”.
Bátorság kell ahhoz, hogy feladd az élethossz óta tartó függőséget mások jóváhagyásától, attól, hogy mások érzéseit és szükségleteit a sajátod elé helyezd, hogy “megvédd” a másikat a saját igazságodtól, és attól, hogy hallgass vagy szégyelld magadat a konfliktus vagy elutasítás elkerülése végett.

Bátorság kell ahhoz, hogy megtörd az élethossz óta tartó függést a narcisztikus önteltségtől, attól, hogy másoké elé helyezed a saját érzéseidet és szükségleteidet, hogy elhallgattatod vagy megpróbálod megváltoztatni a másikat a saját fájdalmadat, az elutasítástól vagy elhagyástól való félelmed elkerülése érdekében.
Bátorság kell ahhoz, hogy teljességgel jelen légy valaki mással és önmagaddal is.

 

Ez a párkapcsolat által nyújtott legmagasabb lehetőség: közösen szőni a jelenlét együtt teremtett fészkét, melyben mindketten biztonságosnak érezzük megosztani hiteles önmagunkat. Melyben áttörjük a kodependencia korlátait, abbahagyjuk egymás kontrollálását és megmentését, vagy egymás megvédését az élet fájdalmaitól, veszteségeitől és eksztázisától, kimondjuk kusza igazságainkat, tényleges felelősséget vállalunk a saját fájdalmunkért és örömünkért, a saját gondolatainkért és érzéseinkért, a saját készteteseinkért es vágyainkért, a saját értékeinkért és szenvedélyeinkért.

Egy ilyen fészekben bizonyára ki tud virágozni az igazi szerelem.”
~ Jeff Foster