Most tényleg nem rólam van szó, én túléltem már 11 karácsonyt…
Bár a múltkor is megkaptam, hogy az én sztorim, de nem…
Szóval. Hosszú házasság, felnőtt, kirepült gyerekek. Apuka egy fele/háromnegyed annyi időssel lelép….
Tippeket, trükköket vár a frissen szingli olvasó, 50 évesen hogy élhető túl az első karácsony?
Volt egy kérdése: milyen érzés magányosnak lenni?
A világ legrosszabb élménye. Takaró alatt zokogás, meg düh, kétségbeesés.
Aztán hetek, hónapok múlva rájössz, jobb, mint egy rossz kapcsolatban. Ha hajnal 3kor jön rád a lecsóehetnék, lekváros kenyérrel, senki nem szól rád. Ha este 10kor üvölt a lejátszóban Tina Turner és torkodszakadtából énekelsz és táncolsz, akkor azt teszed. Ha 4kor kelsz és porszívózni van kedved, hát hajrá.
Oké, ezek extrém példák és nem azt mondom, hogy nekem ez olyan karikacsapásra ment és 1 hét múlva felkeltem és hurrá, happy van.
Nem. Meggyötrődtem, kiakadtam, összetörtem, aztán évek múlva jött a királylány. És lett egy hobbim, egy életem, ami hol ilyen volt, hol olyan, de az enyém. Nem mástól függő, nem másban boldogságot kereső. Jött a kert, jött egy csomó minden, workshopok, akár Évánál tökdísz, akár hímző, vagy épp sütögetős.
Nyilván hiányzik egy igazi társ. Hiányzik az intimitás.
De. És ez egy nagyon fontos de. Van nyugalom. Nincs az, hogy aggódom, vajon mit csinál, mit csinálok, most akkor csal, nem csal, jön, nem jön…
Van mit feldolgozni, van mit meggyászolni. De van jövő. Egy tiszta helyzetű jövő, amiben nem a másik döntéseitől, viselkedésétől függ az ember lánya.
Nem jó érzés. Az elején tutira nem az. Hiányoznak a szürke, hétköznapi dolgok. Eleinte felhívod, hol az égő, a fúrógép melyik oldalán kell állítani azt a bizbaszt, és bármilyen rossz is volt az utóbbi időszak, nem vár otthon senki….
Aztán kiderül, hogy a tojásrántottát te nem szétszáradva szereted, hanem jó zaftosan, hogy miatta főztél olyan ízekkel, lecseréled a fűszereket, a tojást lágyabbra hagyod, előkerülnek a könyvek, a rég nem látott barátok, jönnek új ismeretségek. És igen, eleinte kibeszéled magadból, majd lassan ez is elmúlik.
És elkezd sütni a nap. Már nem azon agyalsz, hogy nyugtato kell a nap túléléséhez, hanem, hogy végre van időm, agyam magamra, az én lelkemre.
Ha teheted lesz egy kutyád, vagy macskád, vagy egered, vagy valamid és egyre emeltebb fővel mész az utcán.
Aztán már megszoktam.
Talán túlságosan is. Nyilván az ember ilyenkor követ el hibákat. Én talán azt, hogy elfelejtettem nő lenni.
A nő, valahol ott maradt a járdán a vizes palackok terhével.
De túlélhető. Sokan túléltük…..
Az ünnepek nehezek. Főleg az elején, mert igen, a hentesnél kibököd, hogy 5 kiló marhát kérsz, aztán rájössz, egyszemélyes karácsonyhoz elég egy fél kg.
És évről – évre jönnek új rutinok, új élmények, új ünnepi szokások.
Megtanulod szeretni az életedet.
Nem magányosan, páratlanul.
Megerősítés: Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben, pedig lehunyja két szemét az Élet.
Az emberi elme a legfelfoghatatlanabbal kerül szembe. Az egyik pillanatban még van, létezik, él a másikban pedig megszűnik, eltűnik a végtelenben. A halál magával ragadja az érző és dobogó szívet. A fájdalom nem szűnik, emlékeztet. Emlékeztet a közösen megélt érzésekre, a találkozások pillanatára, a szeretetre.
Élet és halál, mindig kéz a kézben. Nincs élet halál nélkül, és nincs halál élet nélkül. Ez az egyik legnagyobb igazság, melyet emberként el kell fogadnunk a Földi létben. Elfogadás, megengedés, elengedés. Kívülről nézve, olyan egyszerűnek tűnik mindez…
Elfogadni a Sorsot, megengedni, hogy bármi megtörténjen, és aztán elengedni a haragot, és a fájdalmat, mely beköltözött a szívembe.
… és aztán felismerni, emlékezni, megőrizni. Felismerni a szeretetet, emlékezni az Egység üzenetére, és megőrizni az emléket.
A fájdalom helyett mostantól arra figyelek, hogy életben tartsam az emlékedet, és ezen keresztül kapcsolódhassak veled. Engedem, hogy a fájdalom helyett a szeretet emlékeztessen.”
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta
Minél közelebb vagyunk érzelmileg, annál nehezebb a külön töltött idő.
A szív kötődése olyan, mint egy láthatatlan szál, amelyet a távolság csak még feszesebbre húz. Ez a szál nem törik meg, de a hiányérzet minden pillanatban ott lüktet, emlékeztetve arra, mennyire fontos a másik jelenléte az életünkben.
Amikor igazán szeretünk, a pillanatok nélküle örökké valónak válhatnak. Egy mondat, egy érintés, egy közös nevetés hiánya képes napokig rezonálni bennünk. De pont ez mutatja meg, mennyire értékes az a kötelék, amely összekapcsol minket. Mert ha nem éreznénk a hiányt, talán a jelenlétet sem becsülnénk meg igazán.
A távolság tanít is. Arra, hogy miként tudjuk őrizni a kapcsolatot akkor is, ha a kilométerek vagy az idő akadályt állítanak közénk. Egy telefonhívás, egy üzenet, egy gondolatban küldött szeretet – mind-mind képes áthidalni a távolságot. Mert az érzelmi közelség nemcsak a fizikai jelenléttől függ, hanem attól is, hogy a lelkünk hogyan tartja életben a másik szeretetét.
A hiány nem gyengíti a kapcsolatot, hanem erősíti. A szeretet mindig utat talál, és a viszontlátás öröme minden fájó percet felülír.
„A távolság a szeretet próbája – és a legszebb bizonyítéka annak, hogy a kötelék szorosabb, mint gondolnánk.” -Forrás internet