Vedd jól az akadályokat, mert ha nyugodt vagy és kiegyensúlyozott úgy nem érhet baj.

Most elér a bőség szele és pénzügyi helyzeted kimagasló lesz.

Kellékek szükségesek az élethez: lakás, bizonyos éghajlatoknál fűtés, ennivaló, és egy sor más dolog is. De ha a hangsúly ezekre kerül át, akkor kialakul egy olyan kultúra, egy olyan társadalom, amelyik csak a kellékekre figyel. Hogy van lakása, van fedél a feje felett, az nem elég. Nagyon szép lakása legyen! De az se elég: kilátása is legyen! Az se elég! Saját háza legyen!

 

Állandóan cseréli a kellékeket, és úgy érzi, nem múlhat el az élete a legjobb technikai és háztartási felszerelések, ruhák, cipők, művészeti alkotások, egyszóval a legértékesebb dolgok megszerzése és birtoklása nélkül. És ezzel elmegy az élete. A modern társadalomban az emberek többsége az élet kellékeinek a megszerzésére fordítja minden energiáját. Élni már nem marad ideje.

 

Mire összehozza a legjobb autót, a legjobb házat, a legjobb telket, a külföldi utazásokat, tehát mindazt, ami kell még, még, még, elviszi az infarktus, de legalábbis megöregszik, és már nem tud élni vele. De a kellékek nélkül sem tud élni, mert ez a danaidák korsója, ami sose telik meg. Sose jut el egy olyan pontra, hogy na, most már elég! Ez az egyik oka annak, hogy a maximális anyagi jólét sem hoz boldogságot.” Popper Péter

 

 

Megerősítés: Minél öregebbek vagyunk, annál magányosabbak.

A barátok elmentek. Mi ugyan itt maradtunk még és élünk – de egyedül.
Végleg kialakultunk már. Megkérgesedtünk. Saját szokás rendszerünkbe zárultunk: zavar, ha nem ott vannak a tárgyak, ahová tettük, és néha fárasztó a másikra figyelni. Befelé is nehéz – de kifelé még nehezebb.
Egyre terhesebb lesz a másik ember.

Ilyenkor már nehezen tudunk életünkbe új szeretet-szálat szőni.
Valóban, a barátságban van valami “fiatalos”.
Az öregedő ember jövőtlenné válik.

Nem úgy, hogy nem tervez és alkot és dolgozik, hanem úgy, hogy elveszti igyekezetének értelmét.
Ebben a “nem érdemes csinálni semmit” állapotában már nem terem barátság. Remény vesztett emberek nem tudnak barátkozni. Vagy ha tudnak még, bizonyossan ott, ahol reményeiket nem vesztették el teljesen.

 

Ez azonban nem biológiai kérdés, és nem is szükségszerűen alakul így. Csak akkor, ha a lélek hajlandó beleöregedni a testébe és elveszteni nyitottságát mások felé – akkor valóban nem tud már új barátokra szert tenni. Ilyenkor már csak a múltjával él. Elkezd önmaga körül keringeni.
De ez nem törvényszerű.
A lélek ugyanis nem öregszik.

 

S ha nem túl fáradt még az élettől, s nem mondja azt, hogy elegem van önmagamból és az emberekből – még utolsó földi éveiben is tud új barátokat találni.
Ha idős vagy, tudod, hogy megunjuk a földi életet.
Kiismertük. Mindig ugyanaz.

 

A barátságos öregek azonban nem így vannak ezzel. Fölfedezőútjuk soha sincs végigjárva.
Érdekli őket a fiatalok világa. Nem untak meg élni. Nem untak meg embernek lenni. Újra és újra rádöbbennek egy ezerszer látott virágra, és azt mondják, csodálattal: “Jé! Mintha először látnám!”
Még mindig új nekik valami. Még mindig tanulnak.
Teli vannak tervekkel.

Az igazi ember úgy hal meg, hogy valamit nem fejezett be…
Ha valaki jól él, annak mindig minden először történik – és csoda.”
Müller Péter