Az ember utólag döbben rá, mennyi csoda mellett ment el.
Utólag jön rá, hogy elfelejtett szeretni. Utólag, hogy boldog volt, s észre sem vette. Utólag, hogy nem is figyelt a másikra.
Utólag, hogy elfelejtett jónak lenni hozzá. Utólag, hogy kár volt őt nem szeretni. Kár volt unni, aminek örülni is lehetett volna. Kár volt “természetesnek” tartani, hogy a kutyusod lihegve nézett rád, egy angyal szeretetével – amíg élt.”
Utólag jövünk rá, amikor már nem lehet visszacsinálni semmit, hogy elkótyavetyéltük vaksággal, süketséggel, és közönnyel az életünket. Rossz szemmel néztük.
Minden beszélgetésed, minden találkozásod, minden futó pillanatod lehet kisbetűs, zavaros, unalmas esemény, amelyen túl akarsz lenni – és lehet életed Nagybetűs csodálatos története is.
Ha a sziveddel nézel.”
Müller Péter
Megerősítő áldás:
Azért van síró, hogy vigasztald,
és éhező, hogy teríts asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed.
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat leljen karod között.
Azért roskadnak más vállai,
hogy terhüket te segítsd hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják,
s mélység felett van csak magasság.
Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,
azért van, hogy te megmutathasd:
mennyi szeretet van benned.
Mantra: Spirituális gyomorrontás ellen elkezdhetnénk egy kicsit szelektálni az információs bőség zavarában, és megnézni, hogy mi az, amire valóban szükségünk van, mi az, amit még meg tudunk emészteni és valóban hasznunkra válhat, és mi az, aminek a beengedése csak növeli a zűrzavart az elménkben.
Annyira nem az érték vezérli a hétköznapjainkat, hogy egyre kevésbé tudunk különbséget tenni az igaz és a hamis között.
A lényeges és lényegtelen között.
Az önámításban lévő önjelölt guru és a tiszta bölcsességre törekvő úton lévő lélek között.
Nem ismerjük fel a kincset a profán világ álértékei között, és nem látunk át a díszcsomagoláson, mely bóvlit rejt.
Sablon igazságokat állapítunk meg a forma alapján, hogy ne kelljen azt éreznünk, hogy elbizonytalanítható a biztonságot adó álvalóságunk.
Kevesen vagyunk hajlandóak átlátni az önmegtévesztéseinken. A kényelmeset, az önvédelmet, a felelősséghárítást választjuk. És ha valaki megerősít minket a hamisban, az lesz az Isten.
Spirituális fogyasztók vagyunk, ezo gyorskajákon élünk.
Érzékeljük az angyalokat, más dimenziókat, de nem vesszük a másik ember jelzéseit.
Nem evilági lényekkel kapcsolódunk,
de önmagunkkal nem találkozunk.
Látjuk a jövőt, hogy minek hogyan kéne történnie valójában a Világban, de a saját vakfoltjainkat nem látjuk.
Pontosan tudjuk, hogy hol, milyen csillagrendszerben találkoztunk, hogy kivel milyen lélektársi kötelék fűz össze és milyen misztikus küldetésünk van együtt, de nem veszünk tudomást a sebünkről, amely egyszerűen csak gyógyulni vágyik. A szívünkről, mely csak szeretni akar és szeretve lenni, misztikus körítések nélkül.
Sokszor ahhoz az “igazsághoz” vonzódunk, ami benne tart minket az öncsapdánkban, és amit mankóként használhatunk.
Nagyon népszerűek azok a “bölcsességek”, amelyek spirituális köntösbe öltöztetett hárítások, hibáztatások, ítélkezések vagy misztikus magyarázatot adnak arra az élethelyzetünkre, aminek a megoldására egyszerűen még nem vagyunk elég érettek, de nem akarjuk bevallani önmagunknak sem.
Minél mélyebb a gyökere valaminek az isteni dimenziókban, annál egyszerűbbé válik az emberi világban.
Minél jobban elmélyülünk a tanításokban, annál kevésbé lesz rá szükségünk.
Minél erősebb a kapcsolódásunk a formátlannal, annál nagyobb alázat jelenik meg bennünk a forma iránt.
Minél szabadabbá válunk valamitől, annál megengedőbbé válunk vele szemben.
A Létezés EGYszerű, sokkal kevesebbre van szükségünk a Teljességhez, mint gondolnánk.
Botos Orsolya