Most elindulhatsz valami új felé, egy olyan kommunikációs folyamat veszi és veheti kezdetét, ami javítja az életminőségedet, és kinyitja az új utakat is. Javít a kapcsolati rendszereden!
A kommunikációval, és egy meghitt nyílt, őszinte beszélgetéssel elindulhatsz egy olyan úton, amely most csodálatra emel mindent, legyen az munkahely, vagy szerelmi kérdés.
Egy-egy fontos kérdést is megtárgyalhatsz, vagy épp kapcsolatodat emelheted olyan módon, leülsz és megbeszéled az esetlegesen felmerülő problémákat és kérdéseket.
Nehézség nem lesz nehézség többé, és könnyű útra rálépsz: egy-egy problémát illetően. Hiszen meg tudod beszélni nézeteltéréseket és különféle összeütközéseket is. Emelkedni és fejlődni tudsz, a torokcsakra és többi csakra tisztulásnak indul.
Megerősítés: Minden emberhez tartozik valaki.
Valaki olyan, aki mellett már az elején érezzük azt a kellemes érzést, ami talán kicsit ijesztő, mégis nyugtat, ellazít. Minden emberhez tartozik valaki, akivel együtt, kéz a kézben sétálunk az életben, akivel az akadályok – legyen bármilyen nehéz is – könnyebbé válnak, mert az erő, ami bennünk van, oda tudjuk adni magunkból, mert fontos a másik, mert jó vele, mert szeretjük, s érezzük, hogy viszont szeret. Minden emberhez tartozik valaki, akit talán először észre sem veszünk, akit először csak nézünk, csak egy pillanatra megmosolygunk, aztán telik az idő és egyre közelebb érünk hozzá. Minden emberhez tartozik valaki. Valaki, aki hű, aki őszinte, aki jobbá tesz, és, akit mi is jobbá teszünk. Akivel szövetkezünk jobb esetben életünk végéig.
Aki megtestesíti a szerelmet, a békét, azt otthont, aki nélkül nehezen, vagy egyáltalán nem működne tovább. Minden emberhez tartozik valaki!
Ha valaki sokáig hagyja magát kihasználni, de egyszer csak meghúzza a határokat, akkor a környezete először felháborodik, követeli vissza a megvont jussát, siratja a kényelmét, manipulálja, bünteti az illetőt – de ha sehogy se lehet visszacsinálni az eredeti állapotot, akkor elfogadja az új rendet.
Ez persze nem egyik a napról a másikra következik be, sőt, néha olyan sokáig tart, hogy az illető feladja. Sok, hasonló helyzetben levő kliensemnél látom, hogy bár az első önvédelmi gesztust megteszik, az utána következő átmeneti időszakot, a környezet elégedetlen, rideg, büntető magatartását annyira elviselhetetlennek érzik, hogy inkább újra beletörnek a korábbi rutinba. Így tulajdonképpen a saját szeretetéhségük rabszolgáivá válnak, mert amit tesznek, nem szívesen teszik, nem belőlük fakad, nem róluk szól, csak azért vállalják, mert azt remélik, hogy ezáltal szimpátiát, elfogadást nyernek.
A dolog azonban nem működik, mert a ‘szolgáltatáshoz’ a környezet hozzászokik, természetesnek tekinti azt, sőt, idővel még többet kér – és ha az illető bárhol meghúzza a határokat, jön az agresszió. Ha pedig ekkor nem tud következetesen kitartani a döntése mellett, akkor egyre többet kell nyújtania, míg végül már nem is a saját életét éli, ráadásul azt sem kapja meg, amiért ebbe az egészbe belement. Az önmagukat teljesen feladó, minden kérésre azonnal ugró embereket ugyanis nem szokták megbecsülni, nem kapnak valódi tiszteletet, nem önmagukért szeretik őket, egyszerűen kényelmes, hogy ott vannak. Ha pedig valami miatt nincsenek ott, akkor haragszanak rájuk.
Ez egyértelmű zsákutca: nem szolgálja sem az egyén fejlődését, sem pedig a családi, baráti vagy kollegiális kapcsolatokat, amelyek mindegyikében arányosságra és kölcsönösségre van szükség, ha jót akarunk magunknak és egymásnak.
– Dr. Almási Kitti